A hagyományos szatmár-beregi szilvalekvár titka
Szatmár-Beregben jellegzetes nyár végi, ősz eleji munka a lekvárfőzés, és egyben szinte társadalmi esemény is, hiszen gyakran a rokonság, a szomszédok vagy az ismerősök összefogását igényli. Ezt a lekvárt ugyanis a rőzse tüzelésű rézüstökben, állandó keverés mellett 10-20 órán át kell főzni, hogy az eredmény az utánozhatatlan ízű és illatú szatmár-beregi szilvalekvár legyen.
Legjobb a vörösréz üst
Fotó: MTI – Balázs Attila
A legelső teendő a katlan megrakása, valamint az üst előkészítése, azaz a külső oldalának sárral való körbetapasztása, ami nagy hozzáértést és gyakorlatot igényel. Hagyományosan a legmegfelelőbb a célra a vörösrézből készült üst.
Csak frissen szedett gyümölcsből
Fotó: MTI – Balázs Attila
A ponyvára rázott vagy levert szilvát átválogatják, több léről megmossák, lecsöpögtetik. Csak frissen szedett szilvából főzik a lekvárt. Ha az üst is, a szilva is kész, kezdődhet a ciberézés, azaz az előfőzés. A gyümölcsből egy kisebb mennyiséget kézzel összetörnek, szétnyomkodnak, hogy levet eresszen, s a főzés elején se ragadjon oda az üst aljára. Amikor felforrt, fokozatosan hozzáadják a többi szilvát, s közben folyamatosan kavargatják a kisebbfajta evezőlapátra emlékeztető lapickával.
Az üst alatt ilyenkor gyengébb tüzelőanyagokkal – napraforgószár, kukoricacsutka, rőzse – fűtenek. A szilvát addig kell főzni, amíg el nem válik egymástól a héj, a hús és a mag. Az így előfőzött anyagot, a penyőt egy hosszú nyelű edénnyel merik ki az üstből, egyenesen a fateknőre helyezett ciberéző rostára, amelyen egy fakanállal átdörzsölik. A rostán fennmarad a mag, esetleg a héj egy része, a tekenőben pedig összegyűlik a bordó színű, édes-savanykás cibere, ami a lekvárfőző csapat egyik kedvenc csemegéje. Ízéből a hozzáértők már arra is következtetni tudnak, hogy milyen lesz a kész lekvár.
Fotó: MTI – Balázs Attila
Egy üst lekvárhoz legalább négyszer-ötször annyi ciberére van szükség, így ha csak egyetlen rézüstben folyik a főzés, a ciberézés igen hosszadalmas munka. Ilyenkor a kész ciberét teknőkbe,tálakba öntik, amíg az utolsó adag is elkészül, s az üstöt elő lehet készíteni a sűrítéshez. A lekvárfőzés második szakasza a sűrítés, vagy ahogy arrafelé mondják, az öregítés. Ennek legfontosabb eszköze az üstbe helyezett kavaróvitorla: két, kereszt alakban összeerősített deszka, melynek formája követi az üst aljának vonalát. Az üst füléhez vagy a katlanhoz rögzített tengelyhez facsappal kapcsolódik a kavarófa, amit egészen a lekvárfőzés végéig állandó mozgásban kell tartani, hogy a lekvár oda ne égjen. Az üst alatt ilyenkor már fával tüzelnek, s a rotyogó lekvár gyakran kifröccsen, köpköd. A lekvár akkor van kész, ha a púposan megmerített fakanálról nem csöppen le.
Hosszadalmas munka
Fotó: MTI – Balázs Attila
Manapság már zománcozott üstökben, tapasztás nélkül, üstházakban is sokan főznek, sőt a kavaróvitorlát is sok helyen házilag eszkábált villanymotor hajtja. Az is gyakori, hogy a munka meggyorsítása érdekében az előfőzéshez másik üstöt használnak. Minden esetben hosszú órák telnek azonban el, amíg a híg, vöröses színű ciberéből lekvár lesz: ez alatt lassan elfogy a félretett cibere, a tűzifa, fárad a csapat – és bizony gyakran felvirrad a következő hajnal is.
Gasztronómiai kincsAz embert próbáló munka gyümölcse pedig a sűrű, szinte fekete szilvalekvár, melynek illata, íze semmivel össze nem téveszthető, évekig eltartható, és ezerféle módon felhasználható – nem véletlenül nevezik a térség “gasztronómiai kincsének”. Tartósítószer, hozzáadott cukor és bármilyen egyéb adalékanyag nélkül!
Forrás: fruitdebereg
Címfotó: MTI – Balázs Attila
Forrás: sokszinuvidek.24.hu
Kapcsolódó cikkek
Bár jó szándékkal teszik, bajt is okozat a vízimadarak etetése
