Tudomásul kell venni, hogy valamikor a társadalom organikus volt, azaz minden egymásra épült, a gazdálkodásban is.

Nem csak a parasztember vagy a gazdálkodó aggódott a termésért, hanem mindenki, társadalmi hovatartozásától függetlenül. Ha jó volt a termés, jól sikerült az aratás, akkor nemcsak a gazdák örültek, hanem tudta a boltos, hogy ki lesz fizetve a tartozása, és abban a tudatban lehetett, hogy még egy évig lesz vásárlója. De például a cipész is biztos lehetett abban, hogy a portékáit el tudja adni a vásárban, köszönhetően a termésből származó bevételeknek. Ez a helyzet szépen lassan megváltozott, hogy ez jó vagy nem, azt nem tud(hat)juk. Az biztos, hogy a mai fogyasztói társadalom még egyszer nem fordul vissza a régi vágásba. Az emberekben ma nincs meg az a fajta összetartás, egymás támogatásának szükségessége, ami évszázadokkal korában jelen volt a településeken. Ma nem a kamrába megyünk be az ételért, a hozzávalókért, hanem egyszerűen csak elfutunk a boltba, és megvesszük, amire szükség van.

 

A hagyományőrzésnek az a lényege, hogy a múlt időnkénti felidézésével figyelmeztessük rá az embereket, hogy miként gondolkodnak, hova tartanak, és hogy vajon mennyire lehet tartani a felfokozott mai életmódot, amiben meglehetősen kevés az önvédelmi reflex.

 

Tudjuk, hogy a világháborúkban szegénység tombolt, senkinek nem volt ötven pár cipője, kétszáz ruhája, laptopja, okostelefonja, viszont élelmiszer mindig akadt tartalékban. Azért, mert megvolt a tudásuk, s az összes termelőeszközük, amivel tudtak gazdálkodni, s el tudták tartani magukat. Még úgy is, hogy bizony a katonaság is elvette tőlük a maga részét. Bele lehet gondolni, hogy hasonló helyzetben mi lenne ma! Nem sok jót tudnék mondani ezzel kapcsolatosan...

Keresztes János hozzátette: az aratás az egyik legnagyobb munka volt az évben, amit mielőbb el kellett végezni.

 

Az aratást a családok maguk nem tudták volna elvégezni, összefogás kellett hozzá, a falu egész közössége, de legalábbis a rokonok, a testvérek és a barátok segítsége. A munka szervezett keretek között zajlott. Az aratókat a bandagazda vezette, tekintélyes ember, aki széleskörű tapasztalatokkal rendelkezett. Tényleg értett a munkálatokhoz, azért is bízták rá az irányítást.

 

Talán mondani sem kell, hogy mennyire másképp ment minden, mint manapság. Amikor beülünk egy olyan kombájnba, amit számítógép irányít, esetleg egy gépbe, amibe vezető sem kell, erre nem is gondolunk, mert természetesnek tűnik.

De régen nem álltak rendelkezésre gépek, szinte kivétel nélkül minden kézi erővel történt. Ráadásul hajnaltól késő estig dolgoztak az emberek, csak ebédszünetet tartottak, kis pihenőidővel, mivel akkor volt a legmelegebb. A céljuk az volt, hogy veszteségmentesen mielőbb befejezzék az aratást, hiszen, ha érkezett egy eső, akkor jó eséllyel tönkrement a gabona és a szára is. Utóbbit részben takarmányozásra, részben almozásra használták, nagy szükségük volt rá. Amúgy is jellemző volt rájuk, hogy – akárcsak az élet minden területén – mindennek minden részét felhasználták, hasznosították. El lehet képzelni, hogy a kaszálástól a gabona feldolgozásig mennyi munkafolyamatot kellett elvégezni. Le a kalappal a régi öregek előtt!

 

Ízer Tamás, az aratónap másik ötletgazdája hozzáfűzte, hogy az aratáshoz jó szerszámokra is szükség volt, először is éles kaszára. Anélkül nehéz lett volna szépen rendre vágni a búzát és a többi gabonát, és ehhez karban is kellett tartani.

Én egy idős göcseji bácsitól tanultam meg kaszálni és a kaszát kikalapálni – mondta el. Elárulta, ha jól kikalapáljuk a szerszámot, akkor akár két ujjal is tudunk kaszálni, annyira éles lesz. Elmondhatom, hogy a kasza élezése nem egy bonyolult feladat. Csupán annyiból áll, hogy az élét nagyon finom ütögetéssel nyújtjuk, keményítjük az anyagot, ezáltal lesz könnyen élezhető. A kalapálás után kővel fenjük, s már mehet is a munka. Ezt a folyamatot időről időre el kell végezni, hogy ne okozzon nehézséget a munka.

Azt is elmondta, hogy manapság már nem nagyon kaszálnak az emberek, pedig kis területen akár gazdaságos is lehet ezzel a szerszámmal dolgozni.

 

Gabonát már csak bemutató jelleggel kaszálnak, de faluhelyen bizony gyakran előkerül a szerszám, főként, ahol állatok vannak, s a napi takarmányukat kell előteremteni. Van egy barátom, akivel heti egy alkalommal kaszálunk az állatainak füvet, nem is keveset, egy utánfutóra valót. Ezt a munkát sokkal könnyeben elvégezzük kaszával, mint gépekkel. Ráadásul ez a szerszám csendes, nem füstöl, természetbarát, s nem utolsó sorban kicsit még „kondizza” is a használóját.

 

Biztos vagyok benne, hogy kis területen jobban és gazdaságosabban lehet használni, mint egy modern berendezést, tehát még mindig van létjogosultsága a szerszámnak.

Érdemes kipróbálni, s mindenki meglátja, hogy nem hiába használták évszázadokon át a gazdálkodók.

 

Szeghy Csaba plébános áldotta meg a tüskeszentpéteri búzamezőt, utána pedig munkához látott az aratóbanda. Sorban „születtek” a kévék a kaszájuk nyomán.

 

Forrás: Magyar Mezőgazdaság