Pedig DEHOGYNEM.

Előre bocsájtom, hogy engem már évek óta nem hívnak olyan konferenciákra és panelbeszélgetésekbe, amin az X,Y,Z, alfa, béta, ultraviola és egyéb generáció megszakértése a téma.

Nem azért, mert nincs róla véleményem hanem, mert nem vagyok hajlandó felülni a Simon Sinek-féle generációguruknak (ugyanott télálló burgonya IS kapható).

Ők azok, akik előszeretettel úgy beszélnek ezekről a fiatalokról, mintha egy a világűrből idecsöppent, idegen vírustörzs lennének. Mikroszkóp alatt petri csészében vizsgáljuk őket, lehetőleg állig védőfelszerelésben.

Nézzük meg, ha alkoholt adunk hozzá, hogy viseli? Jól.

Milyen ha több teret adunk neki? Egyik lábáról a másikra áll.

Mi lesz, ha elzárjuk a külvilágtól? Pánik, világégés.

Vajon mit akarnak? Maguk se tudják.

Hogy viselkednek a munka világában? ........?

Na és ekkor elszabadulnak az indulataim.

Merthogy én is nevelek ilyenből kettőt otthon és látom hogyan működnek ők és a kiterjedt baráti körük. A mi generációnk értékeit, gondolkodását látják, építik be vagy éppen cselendzselik. Pont úgy, ahogy mi tettük a szüleinkével. A generációk egybefonódnak.

Álljon itt tehát néhány népszerű, ám józan ésszel is belátható orbitális tévhit a fiatal generációval kapcsolatban:

Különleges igényeik vannak, amiket mint munkáltató ki kell elégítenünk. Itt van mindjárt az otthonról dolgozás lehetősége. Köszönöm, ezt én is kérem. Nincs annál jobb, mint reggel a kiürült lakásban pizsiben, kócosan felcsapni a gépet, átfutni az emaileket. Közben a háttérben megnyugtatóan zümmög a mosógép és amikor lejárt felállok és kiteregetek. Miközben elgondolkodom egy anyag előkészítésén beágyazok és összeszedem az ágy alól a z generáció koszos zoknijait. (Mert bár nekik is két lábuk van, de annyi a zoknijuk, mintha száz lenne.) Amíg becsatlakozok egy konferenciahívásba, lenémítom és átveszem a postástól a cuccot. Ez az életszerű home office. Amit azért szeret minden generáció, mert nem az az életszerű, hogy egy asztalhoz szögezve, pláne unalmas meetingeken reszelve a semmit azon gondolkodjak, hogy mindezek rám várnak este otthon.

A fiatalok odavannak az ingyen gyümölcsért. Én is. Mindegyikért.

Szeretik azt is, ha flexibilis a munkaidő. Agglomerációban lakom - túltárgyalva.

Színes irodai ökokörnyezet, babzsák, kávégép. A babzsákból nem tudok méltóságteljesen kikelni, de fetrengeni jó benne. Nem szeretem a kávét, mindegy milyen. Greta oltárán nem gyújtok mindennap füstölőt, de szétválogatom a szemetet. Megteszem, ami tőlem telik.

Szeretnek ötkor lelépni, mert van életük a munkán kívül is és ragaszkodnak hozzá. No shit, Sherlock:), melyikünk nem?

Arrogánsak, nincs meg bennük a munka iránti alázat. Egyik-másik tényleg ilyen. De nagy átlagban egyáltalán nem ez a jellemző. Egyetértek Patty McCord-dal (Netflix híres és csodás HR igazgatója volt), hogy alapvetően az emberek azzal a szándékkal mennek be reggel dolgozni, hogy jól végezzék el a rájuk bízott feladatokat. Tovább megyek, igyekeznek bele is adni mindent és ez minden generációra érvényes. Nem hiányzik belőlük az alázat, kicsit be vannak tojva az elején -mint egyébként mindannyiunk, ha új helyen kezdünk. Pislognak és igyekeznek mielőbb felvenni a ritmust, elfogadtatni magukat, nem tönkretenni az IT rendszert egyetlen gombnyomással.

És el is jutottunk oda, ami a lényeg, hogy a legnagyobb különbség, hogy nincs még tapasztalatuk. Ezért bénák az elvárás menedzsmentben, az érdekeik képviseletében, a 'nem'-et mondásban, a visszajelzésben, a kivel mit lehet játszmában. (Megjegyzem ez sem teljesen a millennial generáció kiváltsága...)

De a személyes kommunikációban gyengék. Mert úgy nőttek fel, hogy sms-ben, messengeren, snapchaten, instan történik a storytelling. Általában nem látják közben a másik arcát. Míg az emojik megfejtésében jártasak, az arckifejezések olvasásában elvesznek. Az érzelmeiket nehezükre esik tudatni és gyakran nem elég fejlettek a nyelvi készségeik, hogy úgy mondják el amit szeretnének, hogy azt mások is megértsék, anélkül, hogy magukra haragítanák a fél szobát. Ez aláássa a szervezeti kultúrát, megnehezíti a kollégák együttműködését, a hibák feltárását, a jó ötletek felszínre törését.

Ehhez kell olyan vezető, aki mindezekkel tisztában van és segíti ezt a folyamatot. Rávezeti őket, kibányássza belőlük a mondandót, terelgeti az érzelemkifejezést és kigereblyézi a nagyobb félrekommunikációs göröngyöket.

Amikor a Szilícium-völgyben megindultak az IT start-upok, az a maréknyi befektetőcég aki korán ébredt pontosan tudta, hogy nem adhat pénzt egy rakat tehetséges fiatalnak csak úgy. Mert ez nem elég a sikerhez. A VC-knek olyan szakembereik voltak, akik segítettek abban ezeknek a zseni ifjoncoknak, hogy olyan pozíciókba, ahol igazán számít a sok éves tapasztalat, oda betoljanak egy-két öreg rókát, mint például a pénzügyi vagy HR területekre.

Nem véletlen, hogy ezek lettek a hosszútávon sikeres vállalkozások. A korbéli, gondolkodás vagy megközelítésbéli diverzitás ugyanolyan értékes ragasztóanyaga a szervezetnek, mint a tárgybeli tudásé.

Mint minden alkalommal, amikor csak lehet, elmondom, hogy röhejesnek és szánalmasnak tartom, hogy cégek mood captain, happiness és vibe menedzseri címkékkel látják el a HR-t csak azért, hogy ne legyen ijesztő a fiatalok számára.

Talán nem olyan ijedősek. Talán szükségük van rá és el is fogadnák egy, az emberi kapcsolatok buktatóiban jártas kolléga támogatását. Talán még jól is esne nekik és viccesnek találnák, hogy meeting után fel kell segíteni abból a nyomorult babzsákból.

Szóval hozzád szólok, kedves start-up vezető, akit személyesen nem ismerek, de látom, hogy követed az írásaimat és remélem ez is megjelenik a faladon és magadra ismersz:

Rohadt nagy hibát követsz el! Emlékezz arra, hogy te is egy másik generációtól tanultál: enni, fogat mosni, bekötni a cipőfűződet, azt, hogy Marika néninek csókolommal köszönünk, hogy bocsánatot kérünk, ha elcsesztünk valamit, hogy a szemébe nézünk a másiknak, ha hozzá beszélünk, hogy nem vágunk a másik szavába... Hogy kitől?

Igen. Mindketten anyádra gondolunk.

A cikk eredetileg a LinkedInen jelent meg.

hrportal.hu