A magyar racka juh, régebben hortobágyi racka juh egy régi magyar juhfajta, ami egyes elképzelések szerint a honfoglalás óta a magyarok haszonállata. Míg állománya az 1870-es években elérte a 4,5 milliót, mára a többi hagyományos fajtával együtt sem teszi ki az 5 százalékot.

 

Nem szokványos juhfajta, mivel kellően bizalmatlan, élénk, értelmes, és egészen a közelmúltig a tenyésztői is külön csoportnak számítottak a juhásztársadalomban. Nagyobb elismertségre csak azóta tett szert a fajta, amióta célzott támogatások segítik a tartását. Ilyen például az őshonos támogatás, de plusz pontot ér a földpályázatok, az agrár-környezetgazdálkodási (AKG), illetve az ökológiai gazdálkodás keretében is.

 

Sokan tartják a fajtát hobbiból vagy a kiskert rendben tartására, de Szabó György szerint az előtérbe került és túlhangsúlyozott küllemi jegyek mellett méltatlanul keveset beszélünk róla haszonállatként.

Pedig az!

 

Bár a testtömege jellemzően kisebb a népszerű nyugat-európai fajtákénál, de megfelelő takarmányozás, kevesebb abrak és elegendő rost, jó széna mellett a vesetájékra és a belső szervekre gyűjti a faggyút, amit aztán nagyon jól le lehet választani a húsról. Így lesz a kevesebb több, mint amikor nem nedves, hanem kiszáradt fát vásárlunk tüzelőnek. A húsa pedig nagyon ízletes, átmenetet képez a vadhúsok és háziállatok között.

Az ellés zárt helyen történik, de előfordul az is, hogy a legelőn. A képen jól látható, hogy a nyájtól milyen távolságban állt meg elleni ez az anya

 

Kiváló báránynevelő, szikár sztyeppi fajta, amit élelmiszerforrásként is érdemes lenne figyelembe venni, hiszen az EU nem önellátó bárányhúsból, és állítólag élelmiszerválság közeledik. Akadnak már országok, ahol biominőségű bárányhúsként árulják, de Karcag környékén az igen népszerű birkaételeknek is kedvelt alapanyaga.

 

„Ha enni kap, nem sokkal marad le a nyugati fajtáktól, de míg ezek abrak- és ápolás­igénye jóval magasabb, a racka a kisült mezőn is képes megélni. Legeli a nádat vagy az egész kicsi tarlót, akkor is, ha négy kilométert is mennie kell érte.”

 

Mindeközben például a lábproblémák ritkábban fordulnak elő a fajtánál. Büdös sántaság (panaritium), amely az egész világon a juhok legelterjedtebb csülökbetegsége, harminc éve nem fordult elő a juhászatban. Az állatok csak akkor sántulnak, ha a körmük közé fagy vagy szárad a föld, illetve ha valami miatt megbicsaklik a lábuk.

 

A magyar juh ellenálló fajta, de ha „lefekszik”, nemigen lehet már visszahozni. Az állatorvos ritka vendég Szabóék tanyáján, „távkapcsolatban élnek” vele. Az elmúlt évtizedekben sok mindent megtanultak maguktól ellátni. György hozzáteszi: azért „nem napelemes ez sem”, meghálálja és igényli a gondoskodást, táplálást.

 

Ő beleszületett a magyar juh tenyésztésébe.

Édesapjával, aki az elsők között kezdte meg a fajta visszahonosítását, így szeretik nevezni és nem rackának, mivel azt ’korcs’ jelentése miatt degradálónak tartják. Az édesapa a fazekas népművészet mestere volt, és nem mellesleg postagalambász. Annak idején egy komondorkant cserélt két racka kosra. Ezzel kezdődött minden.

Ez a fiatal, tökéletesen fekete színű és ideális (sűrű, pödrött) szarvval rendelkező anya a legelőn ellett meg, éppen, amikor ott jártunk. Nem minden társa tesz így, de ő órákig a báránya mellett maradt.

 

1993-ban vette bérbe a Magyar-Bolgár Barátság Termelő Szövetkezet elhagyott hodálycsoportját Karcag határában, az ismerősei pedig azt tanácsolták: vigye oda a rackákat. Odavalók, és legalább nem lesz széthordva a tanya. Amikor 2009-ben elhunyt, mezőgazdasági technikus végzettségű fia, György vette át a juhászat irányítását, amiben addig is tevékenykedett.

 

A közben saját tulajdonba került gazdasághoz 200 hektár legelő tartozik, amiből durván 150 hektár bérlemény a Hortobágyi Nemzeti Park területén. Ezt egészíti ki 30-30 hektár saját gyep, illetve szántó. A „víznyomta”, szikes földeken abraktakarmányokat termelnek több-kevesebb sikerrel. „Ha rossz is a minősége, de legalább közel van!”

 

A gyep termőképessége is nagyon ingadozó. A fajtaválasztást a családi hagyomány mellett a környezet is befolyásolta. „Beleszülettem, megszerettem, és azt is nézni kell, kinek mihez van tehetsége” – magyarázza György.

 

Bár a tenyésztésben előtérbe kerültek a már említett küllemi jegyek és egységesség, számára fontos a sokszínűség és a természetes genetika megőrzése. A fekete állomány darusodására (őszülésére) például az utóbbi években nagyon érzékenyek a tenyésztőtársak, pedig a populáció jelentős részét érinti. György elsősorban arra törekszik, hogy a kosok gyakori váltásával minél frissebb maradjon a vérvonal, és az egységes kinézet helyett jobban értékeli a sokszínűséget. Hiszen a magyar szürkemarhánál is nagyon sokféle szarvalakulás elfogadott, amikre külön elnevezés is létezik. „Csudaszarvú nagy kosokat látni a régi fekete-fehér fotókon, amelyek mellett büszkén áll a gazda.”

 

Fontos tenyésztési célja az is, hogy az annak idején „becsepegtetett” merinó- és a feketék esetében a karakülvér ne látszódjon a törzsállományon.

Szabó György és Fazekas Katalin az év legnehezebb napjaiban sem elégedetlenek az életükkel, de azt sajnálják, hogy egyre kevesebb fiatal érez kedvet az állattartáshoz

 

A családi gazdaság elsődleges bevételét az állatok és a terület alapján járó nemzeti és uniós támogatások jelentik, de már harmadik éve számíthatnak a Magyar Juh- és Kecsketenyésztők Szövetségétől érkező jövedelemre is, amit a kostelep üzemeltetésére kapnak. A szövetség ugyanis a tanyára szállíttatja be az ország törzstenyésztőitől megvásárolt fiatal tenyészállatokat, amelyek azután 180 napig Györgyéknél „edzőtáboroznak” bértartásban. Gondozzák, nevelik, legeltetik, futtatják és havonta mérik őket. Az évente 70-80 kos augusztusban-szeptemberben érkezik, és amikor befejeződik az előnevelésük, a szomszédos tanya fedett lovardájában elárverezi őket a szövetség. A kostelep üzemeltetése megtisztelő feladat, de György számára is „edzőtábor”. A télen előfordult, hogy a több kilométerre található közúti felüljáró előtt sikerült megállítania a bandát.

 

Szakképzett juhásza nincsen. Két segítővel dolgozik. Pár éve elvégezte az MJKSZ juhásztanfolyamát, ami azóta megszűnt.

Elsősorban az adminisztrációs feladatokhoz kapott támogatást és kevesebb gyakorlati ismeretet. Párja, Fazekas Katalin GYED-en van, de sokat besegít a juhászatba, főként az ellés időszakában, emellett szintén állattartó szüleit is támogatja az ottani feladatok ellátásában.

 

Jelenleg csaknem 400 nőivarú juhot számlál az állomány. Az évi egyszeri űzetés háremben történik. Egy-egy kos maximum 75 anyát kap, és külön-külön alkotnak fekete és fehér háremeket. Az űzetés minimum 28, maximum 50-60 napig kell tartson.

A magyar racka bizalmatlan és nem kezes. Ha nem is szándékosan, de lendületben akár fel is borítja és vonszolja az embert. A bárányáért viszont „tűzbe menne”, szelíden tűri, hogy a gazda életre dörzsölje, ha szükséges.

 

A leginkább embert próbáló időszak az ellés, amit igyekeznek áprilisra időzíteni, hogy a legeltetés ne túl nagy melegben és magas fűben kezdődjön el. Ilyenkor Katalin és György szinte éjjel-nappal kint van a tanyán a segítőkkel együtt, mivel a bárányokra és az anyákra folyamatosan figyelni kell. Bár a racka ebben is nagyon jól teljesít – amikor ott jártunk, 160 ellésnél tartottak, és csak kettőben kellett segíteni –, gondoskodni kell róla, hogy a bárányok időben megkapják az azonosító krotáliát, és biztosítva legyen a táplálásuk. A frissen ellett anyákat és utódaikat néhány napra „fogadtatóban” különítik el, ahol külön-külön kell őket etetni-itatni, de azok után is szaladgálni kell, akik nem a fedett hodályban, hanem a legelőn ellenek meg.

 

Nagyon oda kell figyelni az ellés időzítésére és az optimális létszámra, mivel kézimunkaigényes az ágazat, a munkaerő azonban igencsak felhígult. „Sok változást tapasztalunk emberi szinten, de az állatokra, a napra és időjárásra még lehet számítani” – mondja György, aki mindjárt ki is javítja magát, mert a tavalyi aszályt persze senki sem várta. „Túléltük, de hallottuk, hogy nagyon sokan abbahagyták, vágóhídra vitték az állományt. Néhány éve pedig sokan marhatartásra álltak át.”

Katalin egy ikres bárányt etet. Sok „Stan és Pan” született idén, de Györgyék arra törekednek, hogy ha lehet, minden bárányt az anyja szoptasson, mert ez jobban megfelel az igényeinek.

 

Fő gazdasági céljuk a meglévő gazdálkodási szint fenntartása, és amennyire a lehetőségeik engedik, szeretnék kényelmesebbé tenni a telepet a maguk és az állatok számára. Legfontosabbnak a mielőbbi betonozást tartják. A hodályépítésre igénybe vettek pályázati támogatást, és az AKG-programban is részt vesznek, de az állatjóléti támogatást például nem kérik az adminisztrációs többlet elkerülése és a nyugalmuk megőrzése miatt. Katalin szerint, akinek fontosak az állatai, így is, úgy is gondoskodik a jólétükről, de a rackát például elég évente egyszer körmölni, nyírni. Ők szerencsések, mert ezt mindig egy 30-40 fős baráti társasággal – köztük juhászokkal és más gazdálkodókkal – közösen végzik. Délután háromra mindennel elkészülnek, esznek egy jót, és hangulatosan telik a nap. A segítséget természetesen viszonozzák is egymásnak.

Kosok az abrakoltató, itatóudvarban. „A szarva beszédes, persze, a többi küllemi jegy sem elhanyagolható.”

 

A fenti okok miatt az ökológiai támogatási programokhoz sem csatlakoznak, bár megfelelnének az elvárásoknak. Az egységes kérelem benyújtását idén is a falugazdászra bízzák.

 

Hat-, illetve kettőéves fiaikra semmiképp sem szeretnék ráerőltetni a gazdálkodás folytatását, de ha ők így döntenek, akkor egy jó kondícióban lévő gazdaságot szeretnének átadni – az egészséges életszemlélet, tudás és tapasztalat mellett.

 

Forrás: magyarmezogazdasag.hu/Kistermelők Lapja