A terület túlnyomó része faállománnyal borított, mindössze 407 hektárt tesznek ki a tisztások, nyiladékok, csemetekertek, vadföldek és rakodók. A közigazgatás szerint 34 település határában kezel erdőket az igazgatóság, azonban az erdészeti igazgatás jelenleg is elkülöníti a Szentgotthárdhoz tartozó, korábban önálló községeket, ezek Farkasfa, Jakabháza, Máriaújfalu, Rábafüzes és Rábatótfalu.

 

Az Őrségi Nemzeti Park Igazgatóság 1342 hektár állami tulajdonú erdőt kezel az erdészet területén lévő községekben, és 160 hektár egyéb állami tulajdonú erdő is található erre.

Ezeknél sokkal nagyobb a magánerdők aránya, az összes környékbeli erdő több mint fele magántulajdonban van. Az őrségi erdőket járva ezért vegyes képet láthatunk: vannak mintaszerűen kezelt állományok és elhanyagoltak is.

Még jellemzők a fenyvesek

Elgondolkodtató történelmi emlék A Németújvári-dombságban fekvő Nemesmedves a szocializmus idején arról volt nevezetes, hogy hazánk területén e települést „szabadította fel” legutoljára a Vörös Hadsereg 1945. április 4-én, ezért e nap sokáig ünnep volt. Erre emlékeztet a szovjet T-34-es harckocsiemlékmű. Azonban valójában a II. világháború végső magyarországi harcai nem Nemesmedvesen zajlottak, mert az utolsó német alakulat április 11-én hagyta el Magyarbüksöt, majd április 12-én Pinkamindszenten adta fel harcállásait, igaz akkor a falu már szovjet kézen volt, s csak a község Pinkától nyugatra fekvő része volt a németeké.

Bár korábban jóval magasabb volt az aránya, az erdeifenyő ma is meghatározó fafaja a Szentgotthárdi Erdészet területének – a faállomány bő harmadát alkotja. Az elmúlt évtizedekben a lucfenyő is fontos szerepet kapott az Őrségben, de az átalakuló éghajlat egyre kedvezőtlenebbé teszi a termőhelyi feltételeket e rendkívül értékes faanyagot adó fafajunk számára, így területi aránya mára mindössze 6,3%. A Szalafő határában található Őserdőben pedig azt láthatjuk, hogy az egykor bakhátasan művelt szántót miként vette birtokba az erdő, majd hogyan lett nyíres-fenyvesből ma már 100 éves gyertyános-tölgyes.

„Igazgatóságunkon már a ’90-es évek elején észleltük a lucos állományok egészségi romlását.

A fahasználati kimutatásokból jól kivehető a ciklikusság, ami a károsítások tíz évenkénti tetőzését mutatja. Társaságunk célja, hogy ezeket a „kilengéseket” kiegyenlítsük, így igyekszünk minden évben egyenletes mértékben csökkenteni a lucfenyvesek területét, és faanyagukhoz lehetőleg még egészséges állapotában hozzájutni” – avat be a szakmai döntésekbe Farkas Rolf tervező.

Erdőgazdálkodási szempontokból a lucfenyő rendkívül produktív fafaj lenne, ha a csapadék kedvezőbb eloszlásban érkezne, a nyári aszályos időszakok pedig zsugorodnának. Klímaelemzések is alátámasztják, hogy az elmúlt fél évszázadban csupán néhány év időjárása felelt meg teljes mértékben a lucfenyőnek. A kedvezőtlen klimatikus viszonyok miatt a legyengült állományokat nagymértékben károsította a betűző szú; gyakori azoknak az éveknek a száma, amikor akár 3-4 nemzedéke is kifejlődik ennek a károsítónak. Másik nagy ellensége a fafajnak a gyökérrontó tapló, amely a lucfenyők földfelszínhez közel futó, egymással gyakran érintkező gyökerein keresztül egész állományokat lefertőzhet.

A fák vékony kérgét előszeretettel sebzi meg a gímszarvas, újabb fertőzési kaput nyitva a károsítók előtt.

 

A több frontos „háborút” sajnos a lucfenyvesek elveszítették, ezért nagymértékű pusztulás figyelhető meg.

 

„Ugyanakkor elegyes formában, mély, fagyzugos völgyekben teljesen egészséges példányok is fellelhetők. Ezek magassága elérheti a 30-35 métert, mellmagassági átmérőjük pedig 80-100 cm-t. A rekord, amire a kollégák emlékeznek, a Hármas-határ közelében egy 42 méter magas példány volt” – meséli a szakember. Ez is mutatja, hogy elegyesen kiváló fafajként tekinthetnénk a lucfenyőre, de kísérő fafajok nélkül sajnos a kipusztulás szélére sodródott. Az egészséges állapotában letermelt lucfenyő kiváló épületfa és asztalosipari alapanyag. Az elszáradt egyedek viszont csak rostfának, illetve papírfának értékesíthetők, jóval alacsonyabb áron, ezért fontos még egészséges állapotában kitermelni a lucfenyőket.

Tért hódítanak a tölgyesek

 

A természetvédelmi irányelveknek megfelelően a tölgyek aránya növekszik, de alapvetően mindenütt az elegyes erdők létrehozására törekszünk. Jelenleg a dombvidéki elterjedésű kocsánytalan tölgy, a síkvidéki kocsányos tölgy és a tölgyesek típusképző kísérő fafaja, a gyertyán egyaránt mintegy egytizedét alkotják az erdőállománynak.

 

A bükk 12%, a csertölgy, a mézgás éger és a vörösfenyő 1,5-2%-ban fordul elő, de természetesen még számos más fafajjal is találkozhatunk az őrségi erdőkben.

„A Szentgotthárdi Igazgatóság erdőgazdálkodását meghatározza, hogy erdeink nagyrészt az Őrségben találhatók, ami az ország legcsapadékosabb vidékei közé tartozott. Manapság azonban súlyos csapadékhiány sújtja e tájat is. A gyakori, sokszor nyári hőséggel társuló aszály az újulat és a csemeték pusztulását okozhatja. Különösen veszélyes a tavaszi erdősítések idején fellépő meleg, száraz időjárás, melytől – a precíz ültetés mellett – szakszerű tárolással, szállítózsákok alkalmazásával és a gyökérzetük vízmegkötő anyagba való áztatásával védhetjük a csemetéket.” – magyarázta Bodonczi László erdőművelési műszaki vezető. A legelterjedtebb barna erdőtalajok jellemzően savanyú kémhatásúak, sok esetben csaknem a felszínig kavicsos, cementált rétegekkel. Csapadékos években vízállásosak, ami nagyon megnehezíti az erdőművelést. A felszínig kavicsos talajokon elsősorban erdeifenyő található, de nedvesebb években még az idősebb újulatot is megöli a víz, ezért többszöri pótlásra van szükség.

 

A tömörödött talajrétegekkel rendelkező területeken vízmegtartó vízrendezéssel, továbbá altalajlazítással javítjuk a csemeték életfeltételeit.

A kocsányos tölgy jobban viseli a vízállást, ezért ahol az erdeifenyő kevésbé sikeres, ott inkább ezzel a fajjal erdősítünk. A felhasznált csemeték mintegy kétharmada lombos fafaj, kisebb része erdeifenyő, lucot már csak 1-2 %-ban alkalmazunk. A legjobb termőhelyeken bükkösök találhatók, de ezek nagy területeken száradásnak indultak. „A természetes úton fel nem újult részeken nagy munka a mesterséges felújítás. Legnagyobb feladatot azonban az évek óta megállíthatatlan lucfenyőpusztulás következtében képződő vágásterületek erdősítése adja” – tudtuk meg a műszaki vezetőtől.

Turistacsalogató A Szentgotthárdi Erdészeti Igazgatóság sokrétű közjóléti tevékenységet végez. Őriszentpéter területén a Bárkás-tavi, Kercaszomoron a Haricsa kirándulóhelyet kezeli. Mindkettőhöz turistautak vezetnek, esőbeálló, erdei bútorok és tűzrakó hely szolgálják a felüdülni vágyó kirándulók kényelmét. A Szentgotthárd Máriaújfalu határában létesített Hársas-tóban lehetőség van fürdésre és horgászatra is. A tó és víztározó kezelője Szentgotthárd városa, a tó nyugati partján elterülő erdőké pedig az erdészet kezelője, ahol néhány éve kirándulóhelyet létesítettünk. Az igazgatóság területén valamennyi jelentős kirándulóhelyet turistaúton lehet elérni. Fürödni és horgászni is lehet a Hársas-tóban

Alig ismert földrajzi név

Körmendtől nyugatra tartva, átlépve a Pinka folyó vonalán, északra egy dombvonulat képezi a látóhatárt, melyet Németújvári-dombságnak neveznek, de e nevet kevesen ismerik. Ennek oka talán az, hogy a rendszerváltás előtt a határsávhoz tartozott, így nem volt látogatható, legfeljebb úgy említették, hogy a „8-as úttól északra húzódó dombsor”.

A névadó Németújvár/Güssing, a Batthyány család ősi birtoka ma Ausztriához tartozik, Burgenland tartomány egyik járási székhelye.

A dombvonulat Németújvártól délkeleti, majd keleti irányban húzódik. Keleti végén fekszik Kemestaródfa község, mely egykor három önálló település, Kemesmál, Taródfa és Besfa összevonásával jött létre. A „mál” szó meredek, málló partoldalt, domboldalt jelent, jól jellemezve a domborzat alakulását. A dombság dél felé enyhén lejt a Rába völgyére, míg az északi part meredeken a Pinka, illetve a Strém- (Csík) patak síkjára. A déli lejtőn jellemzően fenyőerdőket találunk, míg az északi oldalt hangulatos bükkerdők borítják. Nem véletlen, hogy az egykor itt elterülő települést Magyarbüksnek, míg az osztrák oldalon található párját Németbüksnek (Deutsch Bieling) hívják. Magyarbüks már nem létezik, de temetője a zöld turistajelzésen felkereshető. Az északi oldal bükkösében, a zöld háromszög jelzésen, érdemes felkapaszkodni az ottani egykori földvárba, mely a középkori határvédelem részét képezte.

A dombság alatt északra fekszik a Büksi-rét, amely ma nagyobb részt égererdő, s csupán északi sávja gyep.

E rét kiemelkedő értéke a kockás liliom, de többféle orchidea is díszlik a Natura 2000 besorolású területen.

 

Varga László

Drónfelvételek: Farkas Rolf

Fotók: Varga László