Béla kora gyermekségétől kötődik az állattartáshoz. Mezőgazdasági üzemmérnök édesapjától kapta első saját állatát nyolcadikos korában, egy tengerimalacot. Édesapja feltételt szabott az állattartáshoz: Bélának kellett elkészíteni a tengerimalac férőhelyét. A hatodik ketrec sikerült szökésbiztosra, de a próbálkozás közben Béla megtanulta, hogy mennyi mindent meg lehet csinálni önerőből. Ezzel elköteleződött az állattartás mellett. Mezőgazdasági gépész végzettséget szerzett. Felesége, a környezetvédelmi technikus Viktória édesapja vadász, emellett solymászattal foglalkozik. Erdőben, tanyán éltek, ahogy Béla mondja, felesége nem is lakott faluban addig, amíg össze nem kerültek.

Mikor a Csillagvárat, a Festetics grófok egykori különleges alaprajzú vadászvárát kibérelték, mindjárt létrehoztak, majd fejleszteni kezdtek egy állatudvart.

Itt a bemutatójelleg mellett megtermelték a család asztalára szükséges húst, tojást, a felesleg pedig ismerősökhöz került. Közben kiegészítő keresetként háztájiban hízókat kezdtek tartani. A koronavírus-járvány az ő életükben is változást hozott, elmaradtak az óvodások, kisiskolások kiránduló csoportjai. Ez azóta sem állt helyre, mert a megnövekedett üzemanyagárak mellett a környékbeli települések óvodái, iskolái nehezen tudják kigazdálkodni a fuvarköltséget. Béláék kényszerűségből ideiglenesen állást vállaltak egy szállodában, de közben keresték a lehetőséget, hogyan tudnának abból élni, amit igazán szeretnek. Úgy tapasztalták, hogy a járvány kapcsán megnövekedett azoknak a száma, akik háztájiban szeretnének állatot tartani, illetve helyi kistermelőtől vásárolnának. Emiatt igyekeztek egy termékeny állatudvart létrehozni, hogy kielégítsék ezt az igényt. Emellett a háztájiban növelték a hízók számát, tehenet vásároltak, fejnek, Viktória elkezdte kitanulni a sajtkészítést.

Országhék őstermelőként gazdálkodnak. Állományuk több helyen található. A Csillagvárban és a hozzá tartozó másfél hektáros pusztán bemutató céllal is tartanak állatokat.

Ilyen a kék pávakakas két tyúkjával, a tengerimalacok, két vietnámi sertés, néhány kacagó gerle és törpenyúl, egy kancaszamár, és egy kisbéri félvér ló. Béla lahora galambokat is tart hobbiból, tagja a Nagyatádi Galamb, Dísz­madár és Kisállattenyésztő Egyesületnek. Az ötven darab tojótyúknak, három kacsának, tíz libának, fürjeknek, nyolc anyanyúlnak már gazdasági haszna is van. Országhék tartanak még huszonöt darab anyajuhot, idén elvadult suffolk kosukat berrichon du cher törzskosra cserélték.

 

A háztájiban emellett évi 20-30 hízót nevelnek, jelenleg nagyfehér fajtát, illetve ennek magyar lapállyal keresztezett egyedeit. Két magyartarka tehenük a legújabb szerzeményük. Béla eredetileg borjút akart hizlalni. Érzelmi okokból választotta a magyartarkát, ahogy mondja, a szíve a magyar fajtákhoz húz, kutyái – sinka, mudi, magyar vizsla, magyar agár – is ezt bizonyítják. A fejéstől ódzkodott, bár mentora, a szomszéd faluban lakó, teheneket régóta tartó Mózes Ernő bácsi figyelmeztette, hogy ha magyartarkát vesz, annak annyi lesz a teje, hogy kénytelen lesz fejni. Így is lett – szerencsére –, mert ahogy Béla mondja, beleszeretett a fejésbe. Felesége pedig nagy kedvvel kísérletezik sajtokkal, készít saját lekvárral ízesített joghurtokat.

 

Saját földjük kevés van, csupán két hektár. Mivel nincsenek meg a műveléshez szükséges gépeik, ezt terményért adták bérbe egy helyi mezőgazdasági szövetkezetnek. Nyári szálastakarmányukat felhagyott kertekben termelik meg, ezeket lazítják, trágyázzák, vetik be lucernával. Ahogy Béla mondja, itt a Balaton déli partján a turisták miatt az önkormányzatok nagyon figyelnek arra, hogy a földek, kertek kaszálva legyenek. Így mindenki jól jár: a kerttulajdonosoknak nincs gondjuk a kaszálással, Béla pedig ingyen takarmányhoz jut. Kaszálót vennie ugyanis mindeddig nem sikerült. Marhái egy olyan negyvenhektáros területen legelnek, amit szívességből használhat. Ez is mutatja, mennyire fontosak az állattenyésztésben a jó kapcsolatok, mert e lehetőség nélkül nem lennének teheneik.

 

Sőt, kapcsolataiknak köszönhetően takarmányhoz is jutnak: a tehenek, juhok trágyáját egy helyi földművessel terményre cserélik.

Máshogy nem is tudnák kigazdálkodni a jelenlegi takarmányköltségeket. Ezen felül, ha még szükségük van takarmányra, azt a környékbeli gazdáktól szerzik be.

 

Állataikat és termékeiket részben a Csillagvár látogatói veszik meg. Béla minőségi tenyészállatokat tart, de „rossz kereskedő”, mert ha hibája van egy állatnak, azt is megmondja: ha a kecske nevelte bárány kecskének hiszi magát, így nem alkalmas tenyész­állatnak, vagy ha egy keltetésnyi csibe közt nagyobb arányú elhullást tapasztalt. Béla hisz a tisztességben, számára a legnagyobb büszkeség, ha egy vevő újra és újra visszatér.

Országhék úgy tapasztalják, a mai turisták programokra vágynak, nem elég nekik az, ha felkereshetnek egy bemutatóhelyet. Igyekeznek megfelelni ennek az igénynek, nyaranta solymászbemutatókat, íjászatot, bábelőadást, lovas és kutyás programokat szerveznek.

Népszerű a Várvédő Báljuk is, melynek bevételét a Csillagvár fejlesztésére fordítják. A kiállítást is szeretnék felújítani, de erre eddig még nem sikerült forrást szerezniük.

 

Állatudvaruk népszerű, különösen a gyermekes családok számára vonzó. Bár sok fajt bemutatnak, Béla úgy látja, mivel az udvarokból eltűntek a jószágok, már egy egyszerű baromfiudvarral is nagy élményt lehet okozni. Szükség is van erre, mert a látogatók jó részének teljesen idegen az állattartás, különösen a haszonállatok tartása. Se a gyerekek, se a szüleik nem találkoznak disznó- vagy akár baromfivágással, és nem tudják azt se, hogyan kell biztonságosan közelíteni egy állathoz. Mivel nincsenek ismereteik, hajlamosak arra, hogy „emberi bőrt húzzanak az állatokra”, és Béla szerint ez a legnagyobb probléma. Állatvédőkből ma több van, mint állattartóból, és sajnos ezeknek az állatvédőknek jó része tudatlan. Nincsenek tisztában az állatok valós igényeivel, vagy akár azzal, hogy az állattenyésztésnek sajnos elengedhetetlen velejárója bizonyos mértékű elhullás. Országh­­ékat rendszeresen feljelentik, pedig bemutatóhely lévén háromszor annyit takarítanak, mint egy sima gazdaságban. Tavasszal egy kiránduló jelentette fel őket, mert a területükön látott egy elhullott bárányt, nyáron pedig egy hölgy kezdett lejárató hadjáratba ellenük a Facebook-on, mert nem volt elégedett azzal, ahogy a nyulaikat tartják. A hatósági állatorvos és a Nébih által kiküldött állatorvos megnézte a szabvány, gyári ketreceket, a tartási körülményeket, és értetlenül álltak a feljelentés előtt. Elmondásuk szerint a hölgy azzal érvelt, hogy a nyulak „ugribugri állatok”, amiket szabadon kéne engedni az udvaron. Ami elképzelésnek szép, én is próbálkoztam kifutós tartással az anyanyulaimnál – véresre verték egymást. Béla mesélt egy esetet, amiben a döngöltagyag lóistállóban engedtek szabadon néhány nyulat, és azok elszaporodva úgy aláásták a falakat, hogy azok süllyedni kezdtek. Az élvecsapdázás sikertelen volt, a nyulakat végül elgázosították. De beszédes a kancaszamár és csikójának esete is, akik a verőfényes nyári napokon szívesen feküdtek a napon a porban. Egy vendég követelte, hogy Országhék kössék be őket az árnyékba, ahová bármikor maguk is besétálhattak volna. A vendég azzal érvelt, hogy ő se fekszik ki a déli napra.

 

Haszonállat, hobbiállat, ember – a határok sokak fejében elmosódtak. Aki így mégis állattartásba kezd, az az állatokat nem a valós igényeik szerint fogja tartani. Azt pedig, aki állattartásból él, akinek ez a szakmája, állatkínzónak bélyegzik.

 

Béláék sokáig ódzkodtak a nyilvános szerepléstől, de előbb említett tapasztalataik arra sarkallták őket, hogy mégis kiálljanak az emberek elé.

Állatudvaraikban vezetett sétákat tartanak, óvodákba, iskolákba viszik el „Az állatudvar házhoz megy” programjukat, illetve Facebook-oldalt is indítottak Országh Gazda néven, ahova a gazdálkodásukkal kapcsolatos párperces videóikat töltik fel.

Céljuk a tájékoztatáson kívül, hogy elérhetővé tegyék az állattartást, mert azt tapasztalták, a médiában csak a legnagyobb állattartó telepeket mutatják be. Úgy gondolják, ez az elérhetetlen kép elriaszthatja az embereket a próbálkozástól.

Béla és Viktória a jövőben mindinkább a gazdálkodás felé szeretnének fordulni. Saját anyakocaállományt terveznek beállítani, több fejőstehénnel szeretnének tejterméket készíteni, juhállományukat is bővítik. Mindezt önerőből, pályázati pénzek nélkül, lépésről lépésre. Háztáji léptékben gondolkodnak, kézműves termékeket szeretnének készíteni. Új termékeiket, melyeket eddig csak saját fogyasztásra készítettek, a Csillagvárban árulnák. A háztáji hús- és tejfeldolgozás engedélyeztetése nehézkes, pénzigényes folyamat, de Országhék hisznek abban, hogy megéri. A Csillagvárban és a közösségi médiában folytatják felvilágosító tevékenységüket, idővel szeretnének egy olyan tanyát, ahol az állattartás különféle részfolyamatait is be tudnák mutatni.

 

Bár egy esős téli napon néha nehezen veszi rá magát arra, hogy kimenjen legeltetni a birkákat, Béla vallja, hogy az állattartásnak csak szépségei vannak. Jó érzéssel néz végig a vacsoraasztalon, ahová a saját sajtjuk, savanyúságuk, szalonnájuk kerül a házilag sütött kenyér mellé. Élvezi a halk rádiószót fejés közben, a tejre odagyűlő macskákat. Míg legeltet, szereti elnézni, hogyan változik az évszakokkal a természet. Ezek az apró örömök adják meg neki azt a szabadságot, amit hiába keresett bármilyen más életformában.

 

Forrás: Kistermelők Lapja