Kúria M.I. tanácsa által tárgyaláson kívül elbírált Mfv.I.10.559/2017. számú ügyének összefoglalója:

A felperes személyszállítási igazgató munkakörben dolgozott az alperes jogelődjénél. A 2012. november 1-jén kelt munkaszerződés-módosítás 4. pontja szerint a felperes mint a munkáltató vezetője közvetlen irányítása alatt álló és egyben a vezető helyettesítésére részben jogosult munkavállaló a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) 208. § (1) bekezdése szerint vezető állású munkavállalónak minősül. A 13. pont szerint a munkáltató a munkaviszony felmondással történő megszüntetése esetén annak indokolására nem köteles. Az alperes jogelődje 2014. december 31-én beolvadt az alperes zrt-be.

A felperes munkaviszonyát 2016. január 14-én kelt felmondással az alperes 2016. április 17-ére megszüntette. Az okiratban rögzítették, hogy az indokolást a felperes vezető állású munkaviszonyára tekintettel mellőzik. A felperes a pontosított keresetében a munkáltató felmondása jogellenességének jogkövetkezményeként kártérítés, valamint elmaradt járandóságai megfizetését kérte. Az alperes ellenkérelme a felperes keresetének elutasítására irányult. Az elsőfokú bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította.

A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság közbenső ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és megállapította, hogy a 2016. január 14-én kelt munkáltatói felmondás jogellenes. Az alperes a felülvizsgálati kérelmében elsődlegesen a jogerős közbenső ítélet hatályon kívül helyezésével az elsőfokú ítélet módosított indokolással történő helybenhagyását, másodlagosan a közbenső ítélet elsőfokú ítéletre is kiterjedő hatályon kívül helyezésével az elsőfokú bíróság új eljárásra történő utasítását kérte. A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős közbenső ítélet hatályában fenntartására irányult.

A felülvizsgálati kérelem nem megalapozott. A törvényszék jogszerűen állapította meg, hogy a munkaszerződésben foglaltak ellenére a felperes nem minősül az Mt. 208. § (1) és (2) bekezdése alapján sem vezető állású munkavállalónak. Az Mt. 208.§ (2) bekezdés szerint a munkaköri feladatok mellett az alapbér törvényben meghatározott összege együttes feltétele a vezető állásúnak történő minősítéshez. Nem vitatottan a felperes ezen feltételeknek sem felelt meg. A következetes bírói gyakorlat szerint nem a munkaszerződés, hanem a törvény rendelkezése az irányadó annak megállapításakor, hogy ki minősül vezető állásúnak (EBH2010.2252.). 

A vezető állású munkavállalókénti minősülés azonban nem a munkaszerződés megállapodására, hanem jogszabály rendelkezésére tartozó kérdés, az Mt. 208. § (1) és (2) bekezdésben foglalt feltételek pedig a jogutódlást követően az alperes szervezetében történő változások folytán a felperesre már nem voltak irányadóak, így a munkaszerződésben foglalt munkaköri elnevezés és minősülés megjelölése ellenére a felperes nem volt vezető állású munkavállaló, így a munkaszerződésben az Mt. 210. § (1) bekezdésén alapuló Mt. 66. § (1) bekezdésre vonatkozó eltérésre, azaz a munkáltatói felmondás indokolásának mellőzésére jogszerűen a felperes esetében nem volt lehetőség. A vezető állású munkavállalónak minősülés nem a felek megállapodására tartozó kérdés, viszont a felperes felmondáskor hatályos munkaszerződése törvényi rendelkezésbe ütközően állapította meg azt, hogy a felperes az Mt. 208. § (1) bekezdés alapján vezető állású munkavállalónak minősül, ezért a munkaszerződés ezen rendelkezése, valamint erre alapítottan a munkáltatói felmondás indokolásának mellőzésére vonatkozó kitétel jogszabályba ütközött, vagyis semmis. A semmisséget pedig a felperes perbeli előadására tekintettel a bíróság jogszerűen állapíthatta meg az Mt. 27. § (1) és (3) bekezdés alapján. 

A fentiekre tekintettel a Kúria a jogerős közbenső ítéletet a Pp. 273. § (3) bekezdés alapján hatályában fenntartotta.

adozona.hu