A negyedik ipari forradalom felszámolja az állások többségét. Az alapjövedelem szükségszerűsége aligha kérdés – legfeljebb azt nem tudjuk még, hogy mikor és hogyan valósul meg. Ahogyan az sem tudjuk, az automatizáció és az alapjövedelem hogyan formálja át a civilizációnkat kulturálisan.

Az alapjövedelem ellenzőinek egyik érve, hogy a munkának magának morális értéke van, az elvégzett munkára, a kenyérkereső státuszra büszkének lehet és kell lenni. Mi több, talán nem is tudnának mit kezdeni az emberek a nyakukba szakadt szabadidővel. Ezek persze logikailag hibás érvek az alapjövedelem gondolata ellen, hiszen az nem a munkavégzés ellenében nem jött létre, hanem a létbizonytalanság miatt, amelyet a munka világa jelent.

Arra azonban felhívják ezek az érvek figyelmet, hogy az állások tömeges eltűnése többet jelent a jövedelemszerzési lehetőségek beszűkülésénél. Sokan például a munkájukkal határozzák meg magukat – hívja fel a figyelmet a Gizmodo szerkesztője és bloggere. (Aki egyébként a marxista Guy Debordra hivatkozva érvel amellett, hogy a kapitalizmus mégiscsak megteremti majd az új állásokat az eltűnők helyett. Csakhogy Debord azt írja: „a megoldás a harmadik vagy szolgáltató szektor, az áru-dicsőítés és -elosztás hadserege létszámának mérhetetlen megnövelése”. A negyedik ipari forradalom azonban a harmadik szektor automatizálásáról is szól, amiről Debordnak a könyve írásakor a 60-as években nyilván még sejtelme sem lehetett – hogy miért nem számíthatunk arra, hogy a technológia legalább annyi új állást hoz létre, mint amennyit megszüntet, arról bővebben itt.)

A munkához, a munkavégzéshez, a dolgos emberhez általában pozitív képzetek társulnak, amelyeket csak részben magyaráz a munkával elérhető jövedelem.

A munkavégzéshez szükséges akaraterő, maga a teljesítmény is tisztelet kelt – bár az érte járó társadalmi és anyagi megbecsülés ritkán függ össze szorosan a vele járó erőfeszítéssel, még kevésbé a társadalmi hasznosságával.

Marx azt írta a munkáról, hogy „a munkások egy részét barbár munkára veti vissza, másik részét pedig géppé teszi”, Hegel szerint a gépek feltalálás csak azt eredményezte az embernek, hogy „a munkálkodás, amely megmarad számára, maga is gépszerűvé válik”. Ez a XIX. századi gyári munka leírása volt, és ma is sok munkáról elmondható mindez. De nem mindegyikről. S ehhez nem kell eltávolodnunk a pénzért végzett bérmunka fogalmától.

Amióta Peter Drucker menedzsment-guru felfedezte csaknem 60 évvel ezelőtt, hogy a szellemi munkás a legfőbb értéke a vállalatnak és ezért érdemes vele jól bánni (Magyarországra ezek az eszmék csak korlátozottan jutottak el), azóta a bérmunka – legalábbis bizonyos helyeken és munkakörökben – kellemesebbé vált. Mi több, némelyeknek maga az önmegvalósítás. Lehet, hogy ezekre a „jobb állásokra” mégiscsak szükségünk lenne?

Mi lépne a munka helyére?

Csakugyan kérdés, hogy mivel is töltenék az időnket a munka helyett?

Marx úgy vélte, a munka megszűntével belépnénk a szabadság birodalmába. „A szabadság birodalma valójában csupán ott kezdődik, ahol megszűnik az a munka, melyet a nyomor és a külső célszerűség határoz meg; ez a birodalom tehát a dolog természeténél fogva túl van a tulajdonképpeni anyagi termelés szféráján (…)Ezen túl kezdődik az az emberi erőkifejtés, amely öncél, a szabadság igazi birodalma.” – írja a Tőke harmadik kötetében.

Marx szerint tehát az emberi erőkifejtés fennmaradna akkor is, ha nem lenne mögötte az anyagi okok kényszerítő ereje. Egyszerűbben szólva: dolgoznánk, munkálkodnánk, de nem kényszerből.

De csakugyan így lenne-e? S nem választaná-e az emberek túlnyomó többsége inkább a televízió nézését, a videójátékokat, s más, hasonlóan passzív szórakozási formákat?

Huszonhárom évvel ezelőtt, 1995-ben San Franciscóban, a Fairmont Hotelben rendeztek egy konferenciát, ahol Mihail Gorbacsov meghívására ötszáz vezető politikus, üzleti vezető és tudós vett részt.

A nevezetes összejövetelen arról a problémáról vitatkoztak, hogy hamarosan az aktív korúak 80 százalékára nem lesz szükség a világgazdaság működtetéséhez. Így 20/80 társadalom jön létre, ahol a felső 20 százalék fog aktívan részt venni az életben, a termelésben, és a fogyasztásban, és az alul lévő 80 százalék pedig meglehetőségen frusztrált lesz. Ezen gond orvoslására alkotta meg Zbigniew Brzezinski, Jimmy Carter tanácsadója a tittytainment (magyarul női mell+ szórakoztatás) fogalmát.

Brzezinski azzal a megoldással állt elő, hogy az alul lévő 80 százalékot boldogan kell tartani a túlélést szolgáló jövedelem és alapvető javak illetve a megfelelő szórakoztatás mixével

– ezt a történetet meséli el Hans-Peter Martin és Harald Schumann a Globalizáció csapdája című könyvében.

A gondolat emlékeztet a már idézett Guy Debord víziójára, amely szerint a kapitalizmusban a látványossággá vált áruk passzivizálják és tartják uralmuk alatt a társadalmat. Persze egészen más e gondolatot egy marxista filozófustól olvasni, mint tudomást szerezni arról, hogy egy, a világ vezető politikusait és üzleti vezetőit tömörítő konferencián egy befolyásos tanácsadó szerint e vízió maradéktalan megvalósítása lenne maga a helyes politikai megoldás.

Hogyan lehet elkerülni, hogy az emberek idejét a megszűnő munka helyett a szórakoztatóipar szívja föl? Hogyan kerülhető el a sorozatfüggőség, a videójáték függőség, s megannyi más függőség?

Marxnak erre is volt válasza. „Minden ember arra spekulál, hogy a másiknak új szükségletet teremtsen, hogy őt új áldozatra kényszerítse, új függőségbe helyezze és az élvezet és ezzel a gazdasági tönkremenés új módjára csábítsa”(…) „minden új termék a kölcsönös csalás és a kölcsönös kifosztás új potenciája”. A marketingtudomány ezt úgy ismeri, hogy customer lifetime value (CLV), a fogyasztó élethossziglani értéke – ez megegyezik azon nettó profitok összegének jelenértékével, amelyre a vállalat a fogyasztótól az ő teljes életében számíthat. Ezt az összeget minden racionálisan működő vállalat igyekszik maximálni. Ez nem feltétlenül ördögtől való, hiszen ha egy étteremben jól főznek és visszajárnak a vendégek, azzal maximálják a CLV-t és nincs ezzel semmi baj. De azt is észre kell venni, hogy a CLV maximálás a vállalatokat általában is ösztönzi függőséget okozó termékek és szolgáltatások értékesítésére, s ezek nem minden esetben olyan ártalmatlanok, mint egy jó éttermi ebéd.

A szórakoztatóipar tehát akkor áll le az addiktív termékek és szolgáltatások értékesítésével, ha eltűnik az a hajtóerő, amely miatt függőségbe igyekszik helyezni az embereket. Ehhez nem elegendő, ha az automatizáció miatt megszűnik a bérmunka. Ehhez meg kellene szűnnie a magántulajdonnak is.

Minthogy ez önmagában az automatizációtól nem várható, így

reális veszély, hogy a bérmunka megszűnésével az ember a szabadság birodalma helyett a függőségek birodalmába léphet.

A munka iránti nosztalgia, az erőfeszítések iránti tisztelet azonban megmaradhat, s ha ez kombinálódik a szórakoztatóiparral, akkor kapunk egy már ma is sikeres elegyet: ez a látványsportágban űzött élsport. A futball és a kosárlabda hagyományos offline világával idővel az e-sport is egyenrangúvá válhat.

A látványsportot átitatja a maga teljes erejével a fogyasztás világa. A munkalehetőségek beszűkülésével vajon nem az történik-e majd, hogy alig marad más ideál vagy elérendő cél az emberek előtt, mint hogy megpróbáljanak egy népszerű látványsportban élsportolók válni – az e-sport megjelenésével már a videójátékkal foglalkozás is komoly elfoglaltsággá léphet elő – vagy a szórakoztatóipar más ágában sztárokká válni.

De miért is lenne ez baj? Az egyik probléma ezzel az lenne, hogy mindez az elsöprő többség számára meddő erőfeszítés lesz, hiszen ezek a piacok a nyertes mindent visz elvén működnek. A másik gond, hogy a virtuális világ nem valódi világ, bárhogy is áttüremkedik a valódi világba, ez csak a látszatról szól. Márpedig a látszat nem igazi létezés. Ahogy Hegel mondta „látszatnak (Schein) nevezzük azt a létet, amely közvetlenül magánvalósága szerint nemlét”. Ha az emberek végső soron tehát nemlétező dolgokért küzdenek, nemlétező dolgokkal foglalkoznak, akkor minek is tekinthető valójában a létezésük? Ha tudatuk kizárólag lényegtelen dolgokra irányul, lehetnek-e, illetve maradhatnak-e szabadok?

A passzivizált emberiség képe az alávetett és tudatlan emberiség képét idézi föl, amely a munka megszűnésével szükségszerűen butul el – elvesztve mindörökre ezzel annak az esélyét, hogy elnyomó urai fölébe kerekedjen. A munka által a „szolgai tudat magára eszmél” Hegel szerint – vajon mi történik vele munka nélkül?

Lehet, hogy a robotizáció az emberiségtől valóban elvehet valami pótolhatatlanul fontosat? Van a fizetett munkának valamiféle belső morális értéke?

Emberi szükségletek: Maslow-piramis és a munka világa

Ha a XXI. században az emberi természetről és emberi szükségletekről beszélünk, akkor nem kerülhetjük meg az Abraham Maslow humanista pszichológus szükségletpiramisát, amely szinte kötelezően szerepel minden menedzsment és marketing bevezető tankönyvben.

A Maslow piramis koncepciója azon az elven alapul, hogy a szükségletek hierarchikusan rendezettek. Hogy feljebb tudjunk lépni egyik szükségleti típusból a másikba, az szükséges, hogy adott szükséglettípus részben, vagy teljesen kielégítődjön. A piramis legalján találhatók a pszichológiai szükségletek, amelyek lényegében az élettani szükségleteket jelentik, e fölött található a biztonsággal kapcsolatos szükségletek. A biztonság fölött találjuk a szeretet, illetve a valahova való tartozás szükségletét, e fölött helyezkedik el a tisztelet, a mások általi megbecsültség szükséglete. Mindennek a legtetején található az önmegvalósítás. Ezt a piramist egyébként Maslow a későbbiekben még kiegészített kognitív, illetve esztétikai szükségletekkel, továbbá a szelf transzcendencia (az én meghaladása) szükségletével is.

Mindennek fényében úgy tűnhet, hogy a munka világa ideálisan illeszthető az emberi szükségletekhez. A keresett jövedelemmel kielégíthetők jobbára (persze jobb esetben) az élettani és biztonsági szükségletek. Ha jó a kollektíva, a valahová tartozás szükséglete is kielégítődik, sőt, a jól végzett munkával (ideális esetben) tiszteletet is kivívhatunk. Mi több, a munkahely akár az önmegvalósítás terepe lehet. A piramis csúcsához persze kevesen jutnak el, hiszen a legtöbb munkahely ma Magyarországon már a piramis alsó egyharmadánál elvérzik, s így van ez még sokfelé. Tagadhatatlanul azonban akadnak munkahelyek, amelyek mintha lefednék a piramis valamennyi szintjét. Elmondhatjuk-e, hogy ezek az emberek immár biztosan megtalálták életük értelmét? Levonhatjuk-e a következtetést mindebből, hogy a robotokat minden áron távol kell tartani ezektől a munkahelyektől, még ha jobban és hatékonyabban is végeznék el ezeket a munkákat?

Nemrégiben egy magasan képzett középkorú hölggyel beszélgettem, aki egy nagy biztosító társaságnak dolgozott marketingesként. Nagyon élvezte a munkáját, és azt a megbecsülést, amelyet kapott a főnökeitől. Szépen haladt felfelé a ranglétrán, egyre magasabb beosztásokba került, egyre jelentősebb béremeléseket kapott. Úgy érezte, a képességeit maradéktalanul kibontakoztathatja. A munkahelye kielégítette az összes szükségletet, amelyet a Maslow-piramis tartalmaz. Mígnem egy nap bejelentette, hogy gyermeket vár. Annak rendje és módja szerint meg is szülte a gyermeket, és elment gyedre. Probléma csak akkor támadt, amikor vissza akart menni dolgozni. A főnökei közölték, hogy nem várják vissza abba a beosztásba, amit korábban betöltött. Sőt, lehetőség szerint semmilyen beosztásba nem várják vissza, azt kérték tőle, hogy szüntessék meg közös megegyezéssel a munkaszerződést. Kérdezte őket: miért? Hiszen annyi mindent tett a cégért, amiért annak idején nagyon meg is becsülték. Napi 12–14 órát dolgozott a cég érdekében, miért teszik ezt most vele? A válasz úgy hangzott: pontosan azért, mert tudják, hogy ő már kisgyermekes anyaként nem fog nekik napi 12–14 órát dolgozni.

Mi történt itt valójában? A dolgozó szükségletei ugyan kielégültek, csak éppen hamis módon. Semmi sem volt valódi, amit kapott, a fizetésén kívül. A dolgozót valójában csak eszközként használták a termelési folyamatban. Átlag feletti képességeit egy lelketlen szervezet érdekében bontakoztatta ki. De miért is várnánk a lélek megjelenését egy vállalati szervezetben?

Az ember a kapitalista gazdasági rendszerben mindenekelőtt a termelés eszközeként, költségként jelenik meg, fogyasztóként pedig mint a bevételszerzés eszköze. Az ember e rendszerben tehát eszköz, nem cél.

A kapitalizmus eredeti, nyers állapotában a munkavállalókat olyannyira csak eszköznek tekintik, hogy a vállalatok akár napi 14 órában dolgoztatják őket, csak éhbért fizetnek, s esetenként arra sincsenek tekintettel, hogy a munkavállaló még csak gyermek. A kapitalizmusnak ezt a nyers formáját láthatjuk ma a távol-keleten. De mi is a baj azzal, ha valakit csak eszköznek tekintünk?

Kantnak, a felvilágosodás nagy hatású filozófusának volt egy olyan erkölcsi formulája, amellyel a legtöbben intuitív alapon egyetértenek, még ha a teljes kanti rendszer hidegen is hagyja őket. Ez az úgynevezett humanitás formula, ami így szól: „Cselekedj úgy, hogy az emberiséget mind saját személyedben, mind mindenki máséban mindenkor egyúttal célként is kezeld, sohase puszta eszközként.”

A vállalat működésének végső célja a profit és a növekedés, semmi esetre sem maguk a dolgozók. A vállalat lényege szerint tehát nem tud a kanti humanitás formula szerint működni.

A munkavállaló akkor válik az eszköz mellett céllá is, ha ezt a vállalatokra mintegy kívülről rákényszerítik. Betiltják a gyermekmunkát, bevezetik a 40 órás munkahetet és így tovább. Ha szigorúan szabályozzák a vállalatokat, látszólag morálisan működővé válnak, de a valódi természetük mindig meg fog maradni, ahogy a biztosító esetében is láthattuk. Az északi modell országai járnak egyébként élen abban, hogy szabályozással beviszik a moralitást a lényege szerint immorális rendszerbe.

Természetesen vannak olyan cégvezetők, HR vezetők, akik a munkavállalókat szívből segítik és tisztelik, de maga a termelési rendszer e lágyszívűséget inkább bünteti, mintsem jutalmazza. A vállalatok soha nem válhatnak erkölcsössé kanti értelemben, hiszen a valódi morális cselekvés mögött nincs profitmotívum. A vállalatok nem jótékonysági intézmények, még ha esetenként próbálnak is így tenni.

Van-e értelme azt gondolnunk, hogy egy lényegileg immorális rendszerben végzett tevékenység adhat csak tartalmat és értelmet az emberi létezésnek?

Igaz, fizetett állásokat nemcsak a vállalatoknál, hanem állami és civil szervezeteknél is találunk. Ha profitkényszer itt nincs is, a pénz hatalma alól ezek a szervezetek sem vonhatják ki magukat. A források szűkössége és a sikeres piaci vállalatok mintája – amelyek működését széles körben azonosítják az ésszerű működéssel – magával hozza, hogy a munkavállalókat gyakran itt sem tekintik többnek eszközként. A különbség jó esetben annyi, hogy a cél nemesebb az egyszerű profitszerzésnél.

Hibát követünk el tehát, ha az emberi méltóságot és jelentőségteljes emberi életet a fizetett munkához kötjük azért, mert így akarjuk megmenteni az embert a szórakoztatóipar manipulatív és passzivizáló világától. A termelés és fogyasztás mechanizmusai valójában nagyon is hasonlóan érintik az embert.

Eszköz vagy cél: Maslow-piramis és a fogyasztás

Azt gondolhatnánk, amit az ember veszít azzal, hogy puszta eszközzé válik a termelési folyamatban, azt megnyerheti fogyasztóként azzal, hogy ő a célja, érte megy végbe a termelési folyamat. Ez azonban illúzió. A termelési folyamat célja a profit.

Egy közgazdász erre valószínűleg azt az Adam Smithtől eredő gondolatot idézné, hogy a termelők ugyan az önérdeküket követik, de a piac „láthatatlan keze” úgy intézi, hogy ezzel akaratlanul is a társadalom hasznára vannak. Ami igaz is a pékek és a kenyér viszonylatában, de nem feltétlenül igaz például a szerencsejáték-szolgáltatásra és autonóm harci robotok előállítására.

Említettük már a kapitalizmusnak egy nyersebb állapotát – ilyen nyers állapotban az amerikai autóipar is a fogyasztók szempontjából a 70-es években. Nevezetes eset volt a Ford Pintoé. A Ford ennél a modellnél kiszámította, hogy túl drága lenne beépítenie egy 11 dolláros alkatrészt, amellyel számos vásárlója tűzhalálát előzhette volna meg – a költség-haszon számítása szerint 180-ét. A nagy sorozatszám miatt a költség-haszon számítás 137 millió dollárt ráfordítást mutatott, az elért haszon viszont csak 49,5 millió dollárt. Egy emberélet ebben a gazdaságossági képletben 200 ezer dollárt ért. A Ford ezért végül egyes vásárlói tűzhalálát választotta a 11 dolláros alkatrész beépítése helyett – ez utóbb nem tette népszerűvé a vállalatot.

Míg a termelésnél az ember költségként, szükséges eszközként jelenik meg, a fogyasztásnál a bevételként, mint a bevételtermelés eszköze jelenik meg.

(A létező szocializmusokban ugyan elvben az ember volt mindkét folyamat célja, valójában azonban ezek az államkapitalista rendszerek is rendszerint eszközként bántak az emberekkel).

A vállalatokat persze rá lehet venni, hogy az embert ne csak eszköznek, hanem célnak is tekintsék, bevihető moralitás a rendszerbe. Hasonlóképp, mint a termelésnél, ez főként szabályozással érhető el. Ma már szigorúbbak az autóbiztonsági törvények az Egyesült Államokban, a Ford Pintoéhoz hasonló eset ma már talán nem fordulhat elő. De ha abban bízhatunk is, hogy a vállalatok általában ügyelnek arra, hogy ne öljenek meg bennünket a termékeikkel, arra őrültség lenne számítanunk, hogy az vezeti őket, hogy minél teljesebb és jelentőségteljesebb emberi élet éljünk.

A fogyasztás világa hasonlóan illeszkedik a Maslow-piramishoz, mint a termelésé. Termékek és szolgáltatások vásárlásával úgy tűnhet, a piramis minden szintjét lefedhetjük. Kielégíthetjük biztonsági szükségleteinket. Presztízstermékek vásárlásával talán valóban kivívható némelyek tisztelete, kifejezhető bizonyos csoporthoz vagy osztályhoz tartozás is. Némely termék vagy szolgáltatás igénybevétele minden bizonnyal megadhatja egyes vásárlóknak az önmegvalósítás érzését is, legalább időlegesen – hogy azzá vált például egy egzotikus hajóút vagy egy gépkocsi megvásárlása révén, ami mindig is szeretett volna lenni. A bérmunkához hasonlóan azonban ezen szükségletek – különösképp a piramisban magasabban lévők – hamis módon elégítődnek ki.

No, de mi az élet értelme?

Persze, joggal felvethető, ugyan ki mondhatja meg, hogy egy emberi szükséglet hamis vagy valódi módon elégítődik ki.  Kanyarodjunk vissza a videójátékok példájához. Értelmes élet-e, ha valaki példának okáért napi 16 órán keresztül televíziót néz vagy videojátékkal játszik?

Különböző, jól védhető válaszok lehetségesek. Bizonyára akad, aki erre azt mondaná: aki ezt az életmódot választja és ebben örömét talál, azzal nincs semmi probléma, ez sem kevésbé értelmes élet, mint bármely más életmód – már ha módja van ezt tenni. Az ő válasza – ha esetleg nincs is a tudatában – a nagy kulturális hatású egzisztencialista filozófiát tükrözi. E szerint a létezésnek önmagában nincs értelme. A létező maga dönt arról, hogy mi a létezésének célja, s nincs semmiféle külső mércénk arra nézve, jó-e a döntése. A létezés megelőzi a lényeget (vagyis azt, hogy mi a létezés célja), vagyis az egzisztencia megelőzi az esszenciát. Innen kapta a filozófiai iskola is a nevét. Ha azt tartod életed értelmének, hogy videójátékokkal játsszál, akkor hát az is. Ugyan ki más dönthetné el, mi az életed értelme, mint te magad? Éppen a döntésed tesz szabaddá. Sőt, mivel unos-untalan döntened kell, szabadságra vagy kényszerítve, a szabadság a létezésed elidegeníthetetlen része.

Akit e fenti eszmefuttatás nem győzött meg és azt mondja, napi 16 óra videójáték, mint életmód nem nevezhető értelmes életnek, az – bár meglehet, hogy tudtán kívül – a hagyományosabb esszencialista filozófiai iskola híve. E szerint lehet arról általánosan érvényes állításokat tenni, mi az emberi lét lényege és milyen a jó emberi élet.

Ha újra elővesszük a Maslow-piramist, s elkezdjük kutatni, hogy a piramis tetején található önmegvalósítás esszencialista vagy egzisztencialista természetű, akkor ez nem eldönthető egyszerűen, de inkább esszencialista természetűnek mondható.

Maslow úgy vélte, hogy az egzisztencialistáktól sokat tanulhatnak a pszichológusok, mivel radikálisan foglalkoznak azzal a szakadékkal, amely az emberi célok és az emberi lehetőségek között tátong, tehát aközött, ami az ember szeretne lenni, ami lehetne, és ami valójában,

amint az olvasható A lét pszichológiája felé című könyvében.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy az önmegvalósítás bármi lehet, s annak mibenlétét az ember attól függetlenül eldöntheti, hogy milyen is az ő természete valójában.

Maslow Motivation and Personality című könyvében hosszan ír az önmegvalósító emberekről.  E szerint az önmegvalósítás tényleges tartalma emberről emberre változik, egyénfüggő, ugyanakkor mindegyikükre jellemző az autonómia, a viszonylagos függetlenség az őt körülvevő kultúrától.

S ez döntő pont annak megválaszolásában, s vajon beleférhet-e az önmegvalósítás fogalmába napi 16 órás videójáték (már ha valaki ebben a legjobb), tekinthetjük-e ezt értelmes, jelentőségteljes életnek?  A kérdés megválaszolásának kulcsa: autonóm személy az, aki így dönt, avagy egy manipulált ember? Szabad-e valójában ez a személy?

No, de mi az a szabadság?

A szabadságnak arról az egzisztencialista értelmezéséről már volt szó – a választás szabadságát jelenti. Ebben az értelemben a napi 16 órát játszó személy szabad, hiszen ezt az életformát választotta.

A szabadságnak azt a felfogását, hogy az pusztán választás, nem osztja mindenki. A szabad választás a halál és a rabszolgaság között se nem választás, se nem szabadság, hiszen mindkettő az emberi létezés lerombolását jelenti – amint arra Herbert Marcuse, az új baloldal nagy hatású teoretikusa rámutatott.

Marcuse szerint megkülönböztethetünk igaz és hamis szükségleteket. Szerinte a hamis szükségleteket olyan „külső hatalmak determinálják, amelyek fölött az egyén nem rendelkezik befolyással”– írta Az egydimenziós emberben, ide sorolva a reklámmal meghatározott szükségleteket. Hogy ki dönti el, melyek az igaz és hamis szükségletek, – mint írja – „végső fokon maguknak az egyéneknek kell válaszolniuk – de csak végső fokon, ha és amennyiben szabadok arra, hogy a saját válaszukat adják. Amíg visszatartják őket attól, hogy autonómak legyenek (…) amíg manipulálják őket, addig e kérdésre adott válaszuk nem fogadható el sajátjukként”.

A marcusei megközelítésben tehát a napi 16 órás videójátékozás aligha egy autonóm személy választása, ezt a játékot jó eséllyel vállalat értékesítette neki, amely azért támasztotta számára és még sok más ember számára ezt a szükségletet, hogy a cég tulajdonosai megfelelő osztalékra tegyenek szert. Ez tehát nem valódi szükséglet.

De akkor mi a valódi szükséglet, s vajon mitől fogják az embereket a valódi szükségleteket választani a munka utáni világban?

Mi lehet az emberi lényeg?

Lépjünk egyet hátra, s az egyéni élet célja helyett vessünk egy pillantást az emberi faj életének lehetséges céljára. Kérjünk segítséget néhány olyan filozófustól, akik a kérdést a hagyományos esszencialista módon közelítették meg, tőlük van esélyünk bármi konkrétat megtudni az emberi lényegről.

Kezdjük Karl Marxszal. A szabad tudatos tevékenység az ember nembeli jellege – írja Marx az 1844-es kézirataiban, s ezzel összhangban később a Tőkében (amelyet már korábban idéztünk), hogy az az emberi erőkifejtés, amely öncél, a szabadság igazi birodalma.

Marx fő gondja a munkával – pontosabban a pénzért, kényszerből végzett munkával –, hogy az ember „élettevékenységét, lényegét csak eszközzé teszi” létezése számára. Azt is mondhatnánk, hogy Marx szerint a munka túl fontos ahhoz, hogy pénzért végezzük. Eszünkbe juthat Kant már említett humanitás formulája: az embert soha nem szabad pusztán eszköznek tekinteni. Mi több, Kant azt sem tartotta elfogadhatónak, hogy az ember saját magát is csak puszta eszközként használja. Marx hasonlóképpen elítélte, hogy az ember – illetve maga az emberi lényeg – eszköz szerepbe (és kizárólagosan abba) kényszerül.  Ez ahhoz vezet, hogy az ember elidegenül saját lényegétől, vagy saját magától: „mikor az ember önmagával áll szemben, akkor a másik ember áll vele szemben”- írja az 1844-es kézirataiban. Így azután elidegenül a többi embertől: „egyik ember elidegenült a másiktól, mint ahogy mindegyikük az emberi lényegtől”.

Mi is tehát Marx szerint az emberi lényeg, amitől elidegenedtünk?  Az a munka, emberi erőkifejtés, amelyet nem kényszerből, hanem szabadon végzünk. Az igazi szabadság, ahová az embernek, pontosabban az emberi nemnek el kellene jutnia, Marx szerint egy olyan világ, ahol ez az erőfeszítés öncéllá válik.

Ha ez kissé soványnak tűnik, mint emberi lényeg és nem érjük be ennyivel, akkor kérdezzük meg Kantot is. Ő úgy vélte, hogy minden teremtmény természeti adottságainak egyszer tökéletesen és célszerűen ki kell fejlődniük, ez a rendeltetésük. Az embernél ilyen természeti adottság az észhasználat, ami az egyes ember ugyan nem tud teljesen kifejlődni, de az emberi nemnél igen. Szerinte „az emberi nem történetét nagyrészt a természet arra irányuló rejtett tervének megvalósulásaként tekinthetjük, hogy létrehozzon egy (…) tökéletes államformát (…)  amelyben teljesen kifejlesztheti az emberiség összes természeti képességét” – mint írja Az emberiség egyetemes történetének eszméje világpolgári szemszögből című művében. Az emberi nem természeti képességeinek teljes kibontakoztatása, tökéletes államforma – ez éppen nem mond ellent egy olyan világnak sem, amelyet a szabad tudatos tevékenység végzése jellemez. Mi kell mindehhez? Egy harmonikus társadalom.

Ezt sugallja nekünk a harmadiknak idecitált esszencialistánk, Aquinói Szent Tamás is. Tamás amikor a Summa Theologiæ-ban a természettörvényeket tárgyalja, ír azokról a célokról, amik felé az emberek természetes módon törekednek. Minden ember törekszik az önfenntartásra, ebben közös minden létező dologgal. Fontos számára a szex és az utódai boldogulása, ebben hasonlít az állatokhoz. Végül vannak a csak az emberre jellemző, az ész természetéből fakadó célok: elkerülni a tudatlanságot, társadalomban élni, nem támadva azokat, akik között élnie kell, s szerinte természetes hajlama van az embernek tudni az igazságot Istenről – ez utóbbi most nem tartozik az okfejtésünkhöz.

Ha ezeknek a megközelítéseknek a metszetét próbáljuk megrajzolni, akkor az emberi nem célja egy fenntartható, harmonikus, igazságos társadalom felé közeledés. Ez a tökéletes társadalom, vagy tökéletes államforma – mint arra Kant is felhívja a figyelmet – soha nem lesz elérhető, de – legalábbis például Kant így gondolta – megközelíthető. Ez egyben azt is jelentené, hogy mindig marad értelmes cél az emberi nem, így az egyes ember számára is. Mindig lesznek megoldásra váró gondok, fenyegetések, mind a természet, mind az emberi természet ezt garantálja. Ilyen értelemben nem léphetünk be soha oda, amit Marx a szabadság birodalmának nevezett, mert az emberi erőfeszítéseknek nem kell soha öncélúakká válniuk. Arra sincs garancia, hogy az ideális társadalom felé közeledés folyamatos, történtek és történhetnek még nagy visszazuhanások, amint annak nagy veszélye látszik jelenleg is.

Hogyan függ mindez össze az emberi élet céljával?

Tegyük fel, hogy érvényes állításokat tettünk az emberi nem létének céljáról. Abban a reményben tettük, hogy ez talán előresegít bennünket abban, hogy az emberi élet céljáról is mondjunk valamit. Ez persze sokak szemében megdöbbentő vagy esetleg nevetséges gondolatnak tűnhet, hogy a saját létének értelmét az emberiség létének értelmével hozza összhangba. Ez érthető is, hiszen a legtöbben számos meghatározottsággal nézzünk szembe mikrokörnyezetünk által, jönnek a számlák, adót kell fizetni, s így tovább. A legtöbben hatalom nélkülinek érezzük magunkat – s a környezetünk ritkán érdekelt abban, hogy ennek az ellenkezőjét gondoljuk. Hatalomnélküliként pedig hogyan is érdekelhetne bennünket, mi van az emberiséggel, vagy akár csak a szűkebb közösségünkkel. Másrészt viszont bármennyire is lefoglal bennünket a munka, család, a szórakozás vagy a személyes gondok, olykor azért szembenézünk a kérdéssel, valóban jól éljük az életünket.

Hogy mi az emberi nem létének célja, mégiscsak objektív mérceként kínálkozik. Ezzel úgy mérhetjük meg magunkat, hogy mennyivel tettük jobbá, igazságosabbá a világot magunk körül.

Ha újra vetünk egy pillantás Aquinói Szent Tamás gondolataira az emberi törekvésekről, akkor itt-ott mintha kicsit a Maslow-piramisra emlékeztetne, a különbségek persze szembetűnőbbek.

Különösen Tamásnak a „nem tudás kerülése” gondolata jár messzemenő következményekkel, ha azt komolyan vesszük (Maslow is írt egyébként a kognitív szükségletről, de ez a szükségletelméletének első változatában nem szerepelt).

A nem tudás kerülése, ha sikeres, egyrészt erkölcsi következményekkel jár, hiszen ez annak a tudása is, hogy a sokféle öltözék és arc mögött, mi emberek, nagyon hasonlóak vagyunk, a szolidaritás elutasítása nem védhető. A mélyen hívőnek ez a tudás már rendelkezésre áll, hiszen minden emberben Isten képmását tiszteli – a nem hívőnek viszont nem árt némi természettudományos és szociológiai tudás ehhez a belátáshoz. Másrészt a nem tudás kerülése, ha tömeges, szinte automatikusan csökkenti az elnyomást és igazságtalanságot, hiszen pusztán fizikai erővel soha nem lenne képes egy kis csoport elnyomni a többséget, a manipulációnak és a hamis eszméknek itt mindig nagy szerep jut. Így aki segít magának és másoknak kerülni a nemtudást, az nagyon sokat használ vele. Ez már önmagában alkalmas életprogramnak.

Mihez kezdünk tehát a munka utáni világban?

Elértünk arra a pontra, amikor az olvasó esetleg hátradől, és arra gondol, hogy az esszé elején kapott egy ígéretet arra nézve, hogy megtud valamit a munka utáni világról, de olybá tűnik, végleg elmerültünk az élet értelmének keresgélésében. Egyetlen mentségem, hogy a fizetett munka megszűnése kulturális szempontból ezt a kérdést helyezi középpontba. Sokan ugyanis anélkül, hogy ennek tudatában lennének, a munkát tartják az életük értelmének, vagy ha nem is pontosan a munkát, akkor a munkán keresztül megszerezhető státuszt és megbecsülést. Foglalkoznom kellett azzal a kritikával, hogy a megszűnő munka helyére a szórakoztatóipar nyomul be és veszi el az ember maradék méltóságát és szabadságát. Kísérletet tettem arra, hogy bemutassam, hogy mind a fizetett munka világa, mind a szórakoztatóipar veszélyes az ember méltóságára és szabadságára, mivel mindkettő eszköznek tekinti tőle független célok érdekében.

Ezen a ponton nem akartam megkerülni azt a kérdést, hogy ha alapos kritika alá vesszük a termelés és a fogyasztás világát, akkor mégis mi marad nekünk. Így kerülhetett sor azokra a hosszas okfejtésekre az emberi élet céljáról és az emberi lényegről. Ezek végkövetkeztetése talán nem is annyira meglepő: fizetett munka és a szórakoztatóipar termékeinek fogyasztása nélkül is lehet értelmes életet élni. Ez az értelmes cél leginkább az lehet, hogy a világot valamivel igazságosabbá tegyünk magunk körül – ezt egyszerűbben úgy is mondhatnánk, többet kell foglalkoznunk politikával. Politikával abban az értelemben, hogy közösségi ügyekkel.

Nyilvánvaló, ha a teljes automatizációval a termelés oldalán szabaddá válik az ember, de a fogyasztás oldalán rab marad, akkor az fenntarthatatlan helyzetet idéz elő, mind ökológiailag, mind társadalmilag. Ökológiailag azért, mert nem lesz elég a föld eltartóképessége, társadalmilag azért, mert még a fejlett demokráciában sem lesz képes – még a jelenlegi szinten sem – a társadalom az elitek ellenőrzésére, amelyek pedig gigantikus termelőerők és temérdek adat felett rendelkeznek majd, illetve rendelkeznek már most is.

Csak a „nemtudás kerülése” bírhatja rá az embereket arra, hogy bölcsen éljenek azzal a lehetőséggel, hogy felszabadulnak a fizetett munka kényszere alól, s ez valódi szabadságot hozzon a számukra.

A baloldalnak az alapjövedelem bevezetése és az egyenlőtlenség csökkentése mellett fontos célja kell, hogy legyen, hogy minél többen hozzáférjenek a kritikai gondolkodás képességéhez, magas fokú médiaműveltséget szerezzenek és védetté váljanak a manipulációs technikákkal szemben, ebben is egyébként az északi modell országai szolgálhatnak például.

ujegyenloseg.hu