1848. március 15-e után általánossá váltak a munkások bérmozgalmai. Egyfelől a túlmunka, a szabályozatlan munkafeltételek, másfelől a merev céhes regulák elégedetlenségi mozgalmakat indítottak el - bár a korban a céhek megszüntetéséről csak néhány radikális gondolkodó álmodozott, mint például az akkor az izgatás miatt a börtönben ülő Táncsics Mihály.

1848. április 10-19 között Pesten sztrájkra is sor került, aminek következtében június 9-én „Céhszabályokat módosító rendelet” került kiadásra, amely a munkások szociális problémáit igyekezett orvosolni.[1]

A céhlegények az 1848-as kormánynak is felvettették munkafeltételeik tarthatatlanságát, és[2] önálló munkavégzésük lehetőségét követelték. Erről tanúskodik Vasvári Pál 1848. április 15-i beszéde[3], amelyben türelemre inti az indulatos ifjakat.

„Tegnapelőtt négyezer rokonérzelmű bajtárs nevében jelent meg a forradalmi csarnokban néhány iparos fiú, s felszólítának bennünket, hogy álljunk az ő élükre, ragadjuk ki a céhládát s a benne őrzött zsarnoki céhtörvényeket égessük meg a szabadságtéren. Az elkeseredés lelkesedésével szóltak ezen ifjak, az egyenlőségre hivatkoztak, mely a mi 12 pontunkban áll… Én láttam, hogy az ügy tökéletesen meg van értve, de… fel kellett tartóztatni őket arra az alkalomra, ha a forradalom második felvonása kezdődnék.”

Április 30-án a nyomdászok kérvényt intéztek a kormányhoz, amelyben az egyenlőség elvére hivatkozva, főnökeikkel egyenlő jogot követelnek arra, hogy a törvényes határokon belül munkájukért megfelelő bért megkapják.”[4]

Mivel a legények eltökéltek voltak (mozgalmukhoz az „egy mindnyájunkért és mindnyájunk egyért való kezessége és szoros összetartás határoztatott”), valamint az új kormány az esetleges sztrájkot el akarta kerülni, mindent megtett a békés megoldás érdekében a nyomdászok bértárgyalásán; a 10 napig tartó tárgyalásokon Klauzál Gábor miniszter mellett egy alkalommal Batthyány miniszterelnök is megjelent. Végül 1848. május 13-án létrejött az első nyomdász árszabály, amelyet joggal tekinthetünk az első kollektív szerződésnek. A szerződés meghatározta a szedési és nyomtatási árakat, valamint a napi 10 órás munkaidőt.

Kimondta, hogy este 8 után az éjszakai műszak kezdődik, és az éjjeli és vasárnap munkáknál minden órára 8 krajcár fizettetik. A felmondási időt 14 napban határozta meg.

Az 1948-49-es szabadságharc sajnálatos módon elterelte a figyelmet a társadalom számára fontos folyamatokról; a munkavállalók országos egylete csak két évtizeddel később, 1868-ban jött létre - az egylet élén a valaha börtönből kiszabadított Táncsics Mihályt találjuk. Az Általános Munkásegylet folytatta a 48-as progresszív hagyományokat, jelmondatában így fogalmazott: „A rabszolgaságból, a munkabér Egyiptomából ki, és az önállóság ígéretföldjére kell bevonulnunk.”

A céhes szabályokat csak az 1872-es Ipartörvény törölte el, valamint ez a törvény maximalizálta először a munkaidőt is: napi 16 órában. A napi 8 órás munkaidőt, jóval később, 1892-ben, a kőszobrászok érték el először, majd kevéssel utánuk, a sztrájkjuk hatására, a kőfarafgóknak lett 8,5 óra a munkaidejük.

Március 15-e öröksége, hogy utat nyitott a polgárosodáshoz, a polgári vállalkozások és vállalkozók megbecsüléséhez. De utat nyitott a munkások megbecsüléséhez is; világossá tette azt is, ahogy a szabadságot harc árán lehet kivívni, a munkavállalók megbecsüléséhez pedig a munkaharcon át vezet az út.

[1] Magyarország Története szerk. Mérei Gyula, Vörös Károly. 1790-1848. Akadémiai Kiadó 1980. 1219.
[2] Jászai Samu a Szaktanács egykori vezetője visszaemlékezése idézi Lux Judit: A magyarországi szakszervezetek történetéből. 2007.
[3] Nemes Dezső: Forradalom és szabadságharc, Bp., 1948. 281.
[4] Jászai. i.m.

liganet.hu