Kevés olyan megérintő látvány van, mint egy ezer éves fa. Kanada, Csendes-óceán északnyugati részén magasodó cédrusok, fenyők és lucfenyők akár több mint 20 méter átmérőjűek is lehetnek, ahogy évszázadok alatt nőnek. Néhányan ezer évesek. Élőhelyeket biztosítanak, fenntartják a biológiai sokféleséget és akár háromszor több szén-dioxidot tárolnak, mint a fiatalabb erdők.

Kanada, Brit- Kolumbia tartományának őserdei továbbra is a világ legnagyobb mérsékelt égövi erdői, de a folyamatos fakitermelés fenyegeti ezeket a helyeket. Csak a Vancouver-szigeten évente 10 ezer futballpályának megfelelő területet tarolnak le. Ez egy óriási veszteség, amelyet TJ Watt fotós, az Ősi Erdei Szövetség képviselője folyamatos figyelemmel kísér.

Watt elkötelezett híve a környezetvédelemnek, számtalan órát töltött az itt lévő erdőkben, és nem utolsó sorban Vancouver-sziget fakitermelő útjait járva olyan fotókat készített, amelyek egyrészt az itt lévő fák monumentális szépségét, mind szomorú pusztulását. A  megdöbbentő fotósorozatok része az “ilyen volt, ilyen lett”, vagyis a képein megmutatja, hogy a csodás masszív fából mi marad. A tuskó.

Valóban kevés olyan szívszorító látvány van, mint egy ősi fa halála. Önmagában is megrázó élmény, de ha belegondolunk abba, hogy amennyiben ma ültetnénk egy ilyen facsemetét, akkor 3020 lenne, mire újra hasonlót látunk, akkor méginkább tragikus.  Ennek ellenére a fakitermelő cégek mégis tizedelik őket. A kormány beleegyezésével.

Watt ezekre a veszélyeztetett behemót, óriási fákra vadászik és figyeli, hogy melyikre kerül jóváhagyott vágási jelzőszalag.

Ez egy folyamatos kihívás. Lényegében nincs nyilvános információ arról, hogy hol vannak az ötéves fakitermelési tervek, de lényegében pontosan ugyanazt keressük, mint a fakitermelő cégek,  a legnagyobb és legjobb fákat. A cél viszont más. Mi védeni szeretnénk, a fakitermelők viszont kivágni.

Az öreg fák puszta méretük miatt kívánatosak, hiszen a fakitermelő cégek több fát kapnak kevesebb munkáért, ráadásul gyönyörű példányokat kapnak.

Végtelenül szomorú, hogy ezeket a monumentális fákat gyakran olyan célokra használják fel, amikre a másodlagos erdőkből származók is ugyanolyan jók lennének, ráadásként környezeti károkat sem okoznánk.

Watt csalódottságát és elkeseredését fejezi ki az ügyben, hogy a tartomány vezetői nem védték meg ezeket az erdőket.

Versenyt futunk az idővel! A legfrissebb jelentések szerint nincs időnk tartalékolni. Azonnali halasztást kell kérni a legtöbb veszélyeztetett területen, hogy ne veszítsük el értékes helyeink nagy részét.

Szükség van a fára  a különböző termékek előállításához, de annak már nem a veszélyeztetett őserdőkből kell származnia. Egy értékalapúbb, nem pedig mennyiségi iparra kell áttérnünk. A kormánynak, kormányoknak pedig megoldást kell találni és támogatni a természeti értékeket.

Watt reméli, hogy fotózása másokat is cselekvésre ösztönöz.

A tényeknek, az ábráknak és a grafikonoknak nincs elég meggyőző hatása. Szükségünk van tudományra és kutatásra e kampányok mögött, de a fényképek azonnali megértést jelentenek az emberek számára.

Mint mondja, szívszorító visszatérni ezekre a helyekre, amelyeket szeret, de a fényképezés lehetővé teszi számára, hogy a szörnyű látványt és haragot valami konstruktívvá alakíts át. Watt arra kéri az erdők szerelmeseit, hogy szánjanak több időt a környezetvédelem ügyeire és ha szükséges vegyék fel a kapcsolatot a politikusokkal és civil szervezetekkel.

És valóban. Minden sikerünk abból fakad, ha meggyőződésünk, hogy képesek vagyunk változtatni. Az, hogy egy több milliárd dolláros iparral állunk szemben, sőt, rengeteg lobbistával, akik a jelenlegi helyzetet szeretnék fenntartani, még nem jelenti azt, hogy nem lehetünk sikeresek. Muszáj folytatni mindannyiunknak. Legyünk az erdő hangja, ha szükséges.