Hogyan lehet kiharcolni kétjegyű fizetésemelést? Leginkább munkahelyi szinten, és anélkül, hogy az ellenzéki pártok a sztrájkra rátelepednének. De ki segít a humánértelmiségi közalkalmazottakon? Az Azonnali cikke Tóth Andrástól.

A tavaly év végi tiltakozáshullám a „rabszolgatörvény” ellen és az azzal időben részben egybeeső sztrájkhullám a kétjegyű fizetésemelésekért mindent elmondott a magyar szakszervezeti mozgalom és munkavállalók állapotáról, amit még esetleg nem tudtunk volna.

Álmok és csalfa remények hulltak porba, szervezetek akcióképességének a felső határára derült fény, s arra, hogy hol van a közös cselekvésre lehetőség.

A legfontosabb tanulságok a következők.

1. A sikeres sztrájkok az iparban és a kereskedelemben folytatott magasabb bérekért folytatott megmozdulások voltak. Munkahelyi szinten. A tartóssá váló munkaerőhiány megnövelte a munkavállalók bátorságát. Az országhatár eddig is nyitva volt, de ma már itthon is versenyeznek a munkáskézért. Itthon is fel lehet lépni, s ha nem sikerül, akkor a szomszédban két kézzel kapnak az álláskereső után. Így megnőtt a bátorság.
2. Munkahelyi szinten van meg a közös cselekvéshez szükséges bizalom, s értelme a cselekvésnek. Itt még kalkulálható a nyereség és az erőfeszítés kockázata. Ez a valóságos közössége a magyar munkavállalóknak.
3. A munkahelyi szintű fellépésnek még egy előnye van: kizárhatják a politikát. A magyar munkavállalók ugyanúgy megosztottak, mint a választópolgárok: nagyrészük inkább jobboldali, vagy ha nem is az, a jobboldal által felkarolt tradicionális családmodell híve, elutasítja a migrációt, csalódott a baloldalban. Ha nem is tartják aranykornak azt, ami most van (egy ismert jobboldali országos szakszervezeti vezető jellemezte aranykornak a mai helyzetet), de

hosszú évtizedek óta először félnek kevésbé a munkanélküliségtől, és a 2008-as mély válság óta először emelkednek komoly mértékben a béreik

– mindez többet nyom a latba a szemükben, mint az általuk is fájlalt korrupció. Ezért nagy részük nem akar politizálni.

Pláne kevesebben akarnak felvállalni ellenzéki témákat. Sőt, néha kifejezetten dühösek amiatt, hogy rájuk telepszenek a „politikai haszonlesők”, CEU-ért tiltakozó táblákkal „kompromittálják” a saját, jogosnak tartott követeléseiket. Ilyen mondatokat hallottam, s láttam a dühös pillantásokat a rabszolgatörvény ellen tartott megmozdulásokon és útlezárásokon, ahol megjelentek a szolidaritásukat kifejezni akaró baloldali pártok aktivistái is pártjuk színes dzsekijében és politikai követeléseiket kifejező tábláikkal.

 Csalfa remény a baloldali diákok és a „munkásosztály” közös harcában bízni. A munkások nagy részétől nagyon távol áll a progresszív és marxizáló fiatal értelmiség.

4. A rabszolgatörvény elleni szakszervezeti tiltakozások erőtlensége, s az országos sztrájkfenyegetés lufija megmutatta, hogy a megosztott szakszervezeti mozgalom nem képes egységesen fellépni, s nem képes érdemben nyomást gyakorolni a politikai folyamatokra. Se mozgósító erő, se egység, se fegyver és paripa.
5. Ahhoz képest, hogy az elmúlt évtizedekben alig volt sztrájk, beszélhetünk sztrájkhullámról. De ahhoz képest, hogy milyen nagy arányú a munkaerőhiány és milyen gyorsan emelkednek a bérek, alig számítottak valamit a sztrájkok. Ez azt mutatja, hogy az elmúlt harminc évben nagyon meggyengültek a szakszervezetek, és kevés munkahelyen van szakszervezet. Olyan szakszervezet meg pláne kevés van, ahol van vezetni képes és bátor aktivistamag, akik tudják, hogyan kell sztrájkolni, és akiket követnek a munkavállalók.
6. A mai Magyarországon a reális szervezkedési alap a munkahely és a lokális (regionális munkaerőpiac). A nagyobb gyárak és ipari parkok, s az őket körülvevő harminc kilométeres környék, ahonnan még bejárnak dolgozni, s amelyen belül egymással versengenek a munkáltatók a munkavállalókért.
7. Ha a szakszervezeti mozgalom meg akarja állítani a harminc éve folyó, hol gyors, hol lassú lejtmenetet, akkor most van itt az idő arra, hogy nekiálljon a munkahelyi szervezetek munkájának támogatásának, a helyi aktivisták képzésének. Csak ott lesznek sikeres sztrájkok, ahol vannak erős szervezetek, képzett aktivisták, dolgukat tudó helyi vezetők. Ehhez komoly munkára, jogi, szervezési és kampányfogási technikákat nyújtó segítségre és képzésekre van szükség, s arra kell megtanítani a munkahelyi aktivistákat (mert ez is egy szakma), hogy hogyan lehet közösséget építeni, egyéni érdeket képviselni, vállalatvezetéssel hatékonyan tárgyalni.
8. Ennek kulcsa a feleslegesen sok és a munkahelyektől távol levő (Budapesten székelő) országos és ágazati szakszervezet munkahelyi szervezeteinek egybefogása regionális szinten. Közös regionális szakszervezeti központokra van szükség, ahol van pénz, szakértő, aki gyorsan tud helyben segíteni.
9. Ez mindenkinek az érdeke hosszútávon, nem csak a munkavállalóké. Mert csak magasabb bérek, jobb munkakörülmények lassíthatják le a munkavállalók elvándorlását, az ország kiüresedését. S helyi szinten jobban be lehet lőni, mi az, amiért még lehet alkudni, anélkül, hogy a cég létét veszélyeztessék a túl magas elvárások. Ennek legjobb formája a munkahelyi alku.
10. A kormány egyetlen eszközzel tudja hatékonyan támogatni a munkavállalók harcát az itthon maradásukért, hogy ne csak a Hegyeshalomtól nyugatra lehessen jól keresni: további adócsökkentésekkel teret biztosít a munkáltatói oldalon, hogy költségoldalon versenyképessége ne romoljon a vállalkozásoknak a hirtelen nagy arányú béremelések miatt.
11. A legreménytelenebb helyzetben a humánértelmiség derékhadát alkotó állami közalkalmazottak vannak. Az elmúlt évek bérrobbanása még nyilvánvalóbbá tette szomorú bérlemaradásukat. De tehetetlenek a minden fellépésre erőteljesen visszavágó államhatalommal szemben, amely centralizációval és átszervezésekkel igyekszik megoldani a közintézmények humánszolgáltatás-színvonalának romlását, és kicserélhető csavarként tekint a munkavállalókra. Az idősebbeknek és a kevésbé vállalkozó szelleműeknek marad a keserű dohogás, a többiek előtt meg nyitott a határ.

forrás: szakszervezetek.hu