Vérbeli szervezőtípus, ám amíg eddig a vállalatot, a családot igazgatta, most elsősorban a saját életével teszi ugyanezt. Bár évek óta ismerjük egymást, korábban fel sem tűnt, hogy az erdőről úgy beszél, mint egy személyről.

 

„Kedvenc képleteim közé tartozik a szükséges és elégséges feltétele” – hívta fel a figyelmet az életét is meghatározó zsinórmértékre. Ez igaz az erdőművelésre, a vadászatra ugyanúgy, mint a természetvédelemre. „Gyakran éri vád az elégségességet vizsgálót, hogy a szükségességet is vitatja” – jegyezte meg, hogy az erdőgazdálkodó a szükséges természetvédelmet célként kezeli, nem mond le róla, így szocializálódott.

Védi az erdőt, és egyúttal ki is nyitja a társadalom előtt, hogy az emberek kikapcsolódhassanak benne, feltöltődhessenek általa.

Az Ócsa-Alsópakonyon született szakember édesapja tanyasi pedagógusként oktatta a nebulókat. A szolgálati lakás mellett egy tanteremben egyszerre négy osztályt tanított. Onnan Aszódra irányította a családot a szolgálat, s Jung László ott járta ki az általános iskolát, majd a gimnáziumot. Ám, hogy miért éppen a soproni egyetemre vezetett az útja, az már egy másik történet.

Érzelmi kötődés

„A vadászat vitt a szakmába” – vallotta be töredelmesen, hogy a szomszédjukban lakó tanár ízig-vérig vadászember volt: nyitott autó, két tacskó, vadászfegyver, s a hozzá tartozó miliő. Nem kellett több, „levakarhatatlanul” járta vele az erdőt a 70-es évek elején, a beat hullám közepén.

Megjelenése, a szakmához való hozzáállása tiszteletet parancsolt. „Neki köszönhető, hogy társasvadászatokon is a mai napig tisztességesen felöltözve jelenünk meg, ezzel is kimutathatva a tiszteletünket egymás, a vad és az erdő iránt.” Ha valaki ezt az iskolát még nem járta ki, nem kell rá haragudni, csak finoman felhívni a figyelmét az etikus viselkedési szokásokra. Szerencsére mára a vadásztársadalom sokat fejlődött, nincsen bányászcsizma, vörös csillag nélküli usánka, vagy katonai mikádó.

Hiteles üzenetek Jung László le sem tagadhatja tanító felmenőit. Nem elégedett meg azzal, hogy szűkebb pátriárkájában meggyőzze az embereket, alapításakor A Mi Erdőnk szerkesztőbizottságának az élére állt, hogy minél többekhez eljuttassa az erdész szakma üzeneteit. Vannak kirakatban lévő szakmák, így az erdészek sem tudnak minden civil mellé odaállni és megmagyarázni munkájuk szükségszerűségét. Csak az tud róla hitelesen beszélni, aki az erdőgazdálkodás területén dolgozik. Ugyanakkor nem véletlen, hogy a kiadvány újságírókkal együtt készül, akik a szakmai gondolatokat „lefordítják” a nem szakmabeli emberek nyelvére. A szerkesztésben résztvevő erdőmérnökök szakértelme ugyanakkor garancia a hitelességre.

„A reál tárgyakból kiválóan teljesítettem, így észszerű lett volna a műszaki pálya, de az erdőmérnökből a mérnök szó megfogott” – magyarázta döntését, noha igazán nem sok fogalma volt az erdész szakmáról, nem volt hová visszanyúlnia. Ám rövid időn belül kiderült, milyen átfogó szakma az erdőgazdálkodás, s ma sem bánja a választást.

De az erdészet romantikája is vonzotta. Hiszen a természettudományos hivatása ellenére le sem tagadhatja az otthonról örökölt humán vénát. Mellékesen bevallotta, színésznek készült. Az erdőhöz szerinte komoly érzelmi kötődésre is szükség van, csak akkor lehet egész életen át szeretni.

Az erdészek beavatkoznak a fák életébe, ahogyan a sebész javító szándékkal használja a szikét. Látják a következő, majd az azutáni állapotot, egészen az erdő életciklusának végéig. „Nem lehet uralni az erdőt, jobb esetben partnernek tekintjük” – hangsúlyozta a szakember, ebben pedig segítségül szolgál az erdőtörvény, amelyet igyekeznek időről időre aktualizálni a megváltozott körülményeknek megfelelően. Hosszú távú gondolkodásra van szükség.

Igazi holisztikus állapot. „Ha ledobnak minket egy ismeretlen erdőbe, te azt mondod, milyen szép, én viszont látom az erdészt, aki megteremtette, s azt is, mivé lesz” – vázolta a köztünk lévő különbséget, és bevallja, nem tud úgy erdőben kirándulni, hogy ne vegye észre benne a szakmaiságot. Majd visszatért a legelején megfogalmazott gondolatra, az erdőbe való beavatkozások két nagy csoportjára: a lehetre és a kellre.

Mindenütt otthon

Jung László 1984-ben került az egri erdőgazdasághoz erdészetvezetőként, majd végigjárva a ranglétrát, a közelmúltban adta át vezérigazgatói posztját. Két hegység, a Mátra és a Bükk határán élve önkéntelen a kérdés: Melyik a kedvenc? A válasz is kézenfekvő: senki nem tesz különbséget a gyerekei közt, s háromgyerekes apa és hamarosan már hatunokás nagypapaként ő sem vállalkozhat erre.

Sárospatakon, ahová erdészeti vezetőnek került, területének fele a zempléni hegyvonulathoz tartozott, a másik fele pedig ártéri erdő volt. Két ellentétes adottságú terület, mégis egyformán szerette őket. „Amint belépek az erdőbe, azonnal lokálpatriótává válok” – jelentette ki, igaz ez azokra a helyekre is, ahol eddig éltek. Kishután rögvest megkereste a helyi potentátokat, Sárospatakon városi főerdésznek tartották (pedig nem az volt), Parádfürdőn gyorsan beépült a közösségbe, és Egerbe kerülve is fontosnak tartotta, hogy megismerje a városban rejlő lehetőségeket. Ha a Mátrába megy, otthon érzi magát, de a Bükkben is lokálpatriótává válik.

 

Megújuló energia doktora

A hétköznapi életben nélkülözhetetlen a humor, az a monotónia biztos ellenszere. Az erdésztársadalom sajátos nyelvezetet üt meg, melynek szerves része a humor.

Legnagyobb feladatának tartotta, hogy minden posztra megtalálja a megfelelő embert. Mielőtt bárki megvádolná, hogy mindenre erdész szemmel tekint, a repülés annyira érdekelte, hogy autodidakta módon – elméleti síkon – kitanulta a mesterséget. Kíváncsi természet. Ugyanakkor az erdő elsőbbsége vitathatatlan az életében. A doktori szintig a megújuló energia fontosságát kutatva jutott. Magyarországon az elmúlt időszakban növekedett a tűzifarészarány, mert szinte eltűnt a bányászati alapanyag, egyre kevesebb papírfára van szükség, ezért újabb felhasználási területek felé kell fordulni. „Az erdő bizonyos mennyiségű faanyagnál többet nem ad, ezért azt bölcsen kell hasznosítanunk” – hívta fel a figyelmet, hogy ne nagy erőművekben, hanem kis, lokális fűtőművekben égessük el a tűzifát.

Feleslegesen ne vigyünk fel import gázt a Mátra tetejére, a Bükk oldalába, hiszen a fa ott megterem és el sem kell vinni onnan.