A földforgalmi szabályozás 2020. július 1-én hatályba lépett módosításával a magánerdők használatának a szabályozása nagyobbrészt átkerült az erdőtörvényből a mező- és erdőgazdasági földek forgalmáról szóló 2013. évi CXXII. törvénnyel összefüggő egyes rendelkezésekről és átmeneti szabályokról szóló 2013. évi CCXII. törvénybe (a továbbiakban: Fétv.). Ezzel egyidőben a használat átadására általánosan rendelkezésre álló szerződéstípusok is kibővültek az erdőgazdálkodási integrációs szerződéssel (lásd Fétv. 68/D. §).

Ezzel a lehetőséggel eddig kevesen és keveset foglalkoztak. Talán azért, mert a szűkszavú szabályozásból, valamint annak hivatalos indoklásából nem áll össze a kép, hogy miről is van szól tulajdonképpen az erdőgazdálkodási integráció, mely helyzetekben érdemes élni a lehetőséggel, illetve az erdőgazdálkodási integrátori szerződéssel az integrátor és az erdőtulajdonosok között, valamint az integrált erdőingatlanok tulajdonosai között milyen kapcsolat és felelősségi viszonyok alakulnak ki valójában.

A kamara részéről eddig az erdőgazdálkodási integrációt egy érintettek által nem kért, csak kapott lehetőségként kezeltük, amelyről a gyakorlatban dől majd el, hogy a várakozásainkkal ellentétben lesz-e rá valós igény. Úgy gondoltuk, a szabályozás hiányosságait, illetve esetleges vadhajtásait elég lesz akkor rendezni.

Úgy tűnik azonban, hogy nem ez a helyes taktika. Ha kétség merül fel egy jogszabály alkalmazhatóságával kapcsolatban, akkor az ugyanolyan kockázatot jelent, amikor még csak gondolkodnak róla az érintettek, mint amikor már használják is azt.

Mindezzel két, az életkorukból is adódóan nagy tapasztalatú erdész kolléga levelét olvasva szembesültünk. A levél egy erdőtulajdonosok részére megküldött erdőgazdálkodási integrátori szerződési ajánlat másolatát tartalmazta, valamint annak kapcsán egy figyelemre méltó elmélkedést a vonatkozó szabályozás egyik fontos rendelkezésével kapcsolatban.

Mielőtt azonban ezeket ismertetnénk, néhány szót az erdőgazdálkodói integrációról.

Egy erdőgazdálkodási integrátor tevékenysége a szabályozásból kiindulva nagyban hasonlít majd az állami erdészeti társaságok tevékenységéhez. Egy jelentős számú ingatlanból álló erdőbirtokon folytat majd – az integrált terület egészére vonatkozóan fennálló hozamlehetőségek és kötelezettségek figyelembe vételével – egységes, tehát ingatlanonként anyagi értelemben véve sem tagolt erdőgazdálkodási tevékenységet.

A lényeges különbség annyi, hogy míg az állami erdészeti társaságok esetében az egységesen kezelt erdőterület egy „személy”, az állam tulajdonában áll, aki kifejezetten azzal a szándékkel adta vagyonkezelésbe az adott erdőterületet, hogy azon az egységes vagyonkezelési szerződés szerinti egységes erdőgazdálkodás folyjék, addig az erdőgazdálkodási integrátor esetében ez sokkal áttételesebb alapokon nyugszik. Az integrált ingatlanok ugyanis jellemzően különböző személyek tulajdonában állnak majd, akiket valójában csak az köt össze, hogy ugyanazzal a személlyel kötöttek egy olyan típusú szerződést, amely egy törvényi definíció értelmében az integrált ingatlanok összességére egységes kezelést tesz lehetővé, illetve ír elő.

Formális, illetve közvetlen kapcsolat tehát az egy erdőgazdálkodási integrátor által integrált ingatlanok tulajdonosai között nincs, csupán azok ingatlanjai között. Illetve valójában azok között sem lesz feltétlenül, hiszen az egyes ingatlanokra a felek külön-külön kötnek majd szerződést, várhatóan nagyon különböző feltételekkel. Az erdőgazdálkodási integrátor által a tulajdonosok részére fizetett járadékot például a szerződésben a szabályozás szerint az integrált erdőterület egészén fennálló hozamlehetőségek függvényében kellene meghatározni (azaz a hektáronkénti járadéknak elméletileg minden ingatlan esetében azonosnak kellene lennie), a valóság azonban ezt várhatóan teljes egészében felül fogja írni, és a járadékot a felek érthető módon ingatlanonként eltérően, az egyes ingatlanokon realizálható hozamok függvényében, gyakorlatilag a haszonbérlet mintájára fogják meghatározni.

Rövidebben és szemléletesebben megfogalmazva a leírtakat, az erdőgazdálkodási integrátor köpönyege mögött valójában erdőgazdálkodási haszonbérleti szerződések sokasága bújik majd meg. A klasszikus erdőgazdálkodási haszonbérlő és az erdőgazdálkodási integrátor között tehát mindössze annyi lesz a különbség, hogy néhány helyen eltér majd a köpönyegük mintája és színe.

No és akkor most térjünk vissza a két kolléga elmélkedéséhez. Ez ugyanis éppen a két köpönyeg közötti, egyik lényeges és rejtélyes eltéréshez kapcsolódik. Ahhoz, hogy a szerződés felmondásakor milyen elszámolási kötelezettség keletkezhet a felek között.

A haszonbérlet esetében abból indul ki a szabályozás, hogy a haszonbérleti díjat a felek fő szabály szerint az erdőből a haszonbérleti időszakban, illetve az erdőterv szerint realizálható hozamok ismeretében határozzák meg. Azaz a haszonbérlő a haszonbérleti díjat ezen előre látható hozamok hasznosítása fejében fizeti meg a tulajdonosok részére. Ha időközben kiderül, hogy ennél több hozam realizálható, akkor arra csak a szerződés módosítása útján kerülhet sor. Ha pedig a haszonbérlő a lehetséges hozamokat nem használja ki a szerződéses időszakban, akkor ennek az anyagi következményit ő viseli. Elszámolási kötelezettségük így a feleknek csak akkor keletkezik, ha a szerződés valamilyen okból annak rendes lejárata előtt szűnik meg. Maga az elszámolás pedig az előbbieken alapul, azaz össze kell vetni a szerződés megszűnéséig időarányosan realizált hozamok arányát, valamint a kifizetett haszonbérleti díjak arányát, és ezek eltérését kell a feleknek egymás között rendezniük (a számolási metodikája ennél persze lényegesen bonyolultabb, de erre most nem térünk ki).

Az erdőgazdálkodási integrációs szerződés esetében viszont valamilyen, részletesen ki nem fejtett oknál fogva a feleknek a szerződés bármilyen okból történő megszűnése esetén lehet elszámolási kötelezettségük, tehát a szerződés rendes lejáratakor is. Illetve egészen pontosan csak az erdőtulajdonosoknak keletkezhet elszámolási kötelezettségük az integrátor felé, mégpedig az erdő faállományának a szerződéses időszakban bekövetkező vagyongyarapodásának az összegével. Azaz, ha egy erdő esetében a szerződés időszakában az integrátor nem végez olyan mértékű fakitermelést, amelynek eredményeképpen a faállomány értéke a szerződés megszűnésekor lecsökken a szerződéskötéskori értékre, akkor a növekményt a tulajdonosoknak meg kell fizetniük az integrátor részére.

Ez több okból is aggályos. Egyrészt azért, mert a rendelkezés értelmében – figyelembe véve az erdők, illetve az erdőgazdálkodás sajátosságait – a tulajdonosoknak a véghasználattal érintett erdők kivételével végül gyakorlatilag minden esetben lesz elszámolási kötelezettségük az integrátor felé. Másrészt azért, mert az elszámolási kötelezettség csak egyirányú, azaz például egy véghasználattal érintett erdő esetében, amikor a faállomány értéke várhatóan csökken a szerződéses időszakban, hasonló elszámolási kötelezettséget a tulajdonosok irányába nem ír elő a szabályozás, még a szerződés rendkívüli megszűnése esetére sem. Harmadrészt pedig azért, mert a tulajdonosokat megillető járadékot a felek a szerződés megkötésekor biztosan egészen más szempontok szerint fogják majd meghatározni, azaz az ismertetett elszámolási kötelezettség a szerződéses időszak végén majd minden esetben aránytalan és megalapozatlan lesz.

Ismét egy hasonlattal élve úgy tűnik tehát, hogy az erdőgazdálkodási integráció keretében az erdővagyon elsősorban nem a tulajdonosok, hanem az erdőgazdálkodási integrátor javára és örömére gyarapszik.

A két kolléga megkeresését továbbítottuk a szaktárca részére. Bízunk benne, hogy a magánerdők használatára vonatkozó szabályozás őszre ígért további rendezése során ez a probléma is orvoslásra kerül. Addig pedig azt javasoljuk az érintetteknek, hogy erdőgazdálkodási integrációs szerződést csak alapos átgondolás mellett kössenek.

NAK/Szalai Károly 

www.fataj.hu