Lám a legutóbbi, a „járvány utáni életről” meghirdetett nemzeti konzultáció kérdései közé betették a minimálbér ügyét; ezzel végleg kikerült a szokásos éves érdekegyeztetési keretből, a gazdasági kalkuláció világából. A kérdőív felvezeti a véleményt, mely szerint „a minimálbért 200 000 forintra kell emelni, mert ez is biztosítja, hogy a gazdasági növekedésből ne csak a vállalatok, hanem a magyar emberek is részesüljenek”, és ajánl két válaszlehetőséget. Az első: „a lehető leggyorsabban meg kell emelni a minimálbért”, míg a második: „most nincs szükség a minimálbér emelésére”. További választási lehetőség nem szerepel.

Sugalmazó a felvezetés, hiszen az egyik serpenyőbe azt tették, hogy a magyar emberek részesedjenek-e a gazdasági növekedésből (ki gondolná másképpen?), a második opciót viszont akkor választja valaki, ha szerinte az idén februártól érvényes tarifa pont jó, infláció nincs és jövőre sem lesz, a konjunkturális viszonyok változatlanok maradnak, a minimálbér indexálásra tehát nincs ok. Nem hoztak meglepetést a beküldött válaszok, a kormány azt kapta, amit sugallt és várt. Az érdekképviseletek még kifejthetik álláspontjukat, az érdekegyeztető tárgyalások folytatódnak, de feltehetjük: causa finita.

A CÉGEK, MUNKÁLTATÓI SZERVEZETEK MOST VADUL SZÁMOLNAK, IGYEKEZNEK KORMÁNYZATI KOMPENZÁCIÓT KIESZKÖZÖLNI A BÉRKÖLTSÉGEIKBEN BEÁLLÓ SOKK MÉRSÉKLÉSÉRE.

A kormányapparátus is bizonyára nekiült a várható inflációs, foglalkoztatási és egyensúlyi hatások modellezésének. Ami már csak azért sem egyszerű feladat, mert a szórólap szerint ugyan a járvány utáni életről konzultálnak, de nem látni még a járvány végét. A nyári inflexiós pontot követően a pandémia mutatói immár felfele mennek. Az év hátralevő tizennégy hete alatt még bőven lehetnek járványügyi fejlemények és gazdasági kilengések, a 2022-es esztendőről pedig csak „ha–akkor” típusú becslések adhatók.

Hatáselemzésre nem, csak néhány lényeges gazdaságpolitikai vonatkozás felvillantására vállalkozhatunk itt, nem megkerülve a kérdést, hogy látszik-e objektív szükségessége a jövedelmi szerkezet ilyen erőteljes megváltoztatásának, vagy tisztán politikáról van szó.  

Kiindulhatunk abból, hogy bár egyértelmű a kormány választási motívuma, de a minimálbér-emelés általában is népszerű ügy minálunk. A korszellem most különösen kedvez az állami jövedelempolitika aktivizálódásának, amint azt világszerte láthatjuk, akár az Egyesült Államokban is. A programjaikat egyeztető ellenzéki pártjaink is egyetértenek a bérskála alján levők helyzetének mielőbbi megjavításában. Annak egyik kézenfekvő technikai megoldása a bérminimum megemelése, a másik a jövedelmi adó progressziója, például a kiskeresetűek mentesítése a személyi jövedelemadó fizetése alól, a magasabb jövedelműek kulcsának növelése, a kieső közbevételek kompenzálására. Adóprogresszióról a jelenlegi kormány nem beszél, sőt ezzel ellentétes irányú ötleteket eresztettek fel a kormány köreiből – amire érdemes visszatérnünk.

Közvéleményünkben alapvetően szociálpolitikai eszközként jelenik meg a bérminimum, emeléséhez a szociális érzékenység fogalma társul. Csak az üzleti életet közelebbről ismerők vannak tisztában azzal, hogy ez egyben korlátozó, sőt tiltó munkaerőpiaci intézmény: a hivatalos minimumbérnél kevesebbel akkor sem köthető teljesidős munkaszerződés, ha a két üzleti félnek megfelelne.

KÉTSZÁZEZRES ALSÓ BÉRTARIFA ELFOGADÁSA ESETÉN A MUNKÁLTATÓ NEM VEHET FEL JOGSZERŰEN MUNKAVÁLLALÓKAT SZÁZNYOLCVANEZRES FIZETÉSSEL AKKOR SEM, HA ABBAN A TÉRSÉGBEN ÉS ADOTT ÁGAZATBAN LENNÉNEK JELENTKEZŐK.

A legtöbben azt gondolják, hogy a megemelt tarifát megkapja mindenki, aki addig is minimálbéren volt, és a többiek keresetére is pozitívan hat az emelés. Ez utóbbi valóban így van; pont ettől tartanak a munkaadók, amikor a gazdaságilag indokolt mértéket bőven meghaladó emelés jön szóba, hiszen az feljebb tolja a teljes bérstruktúrát. A közvélekedés első fele azonban nem teljesen igaz, mert a költségérzékeny gazdasági szereplők nem lesznek hajlandók valamennyi minimálbérest megtartani.

Tegyük hozzá, a nagy minimálbér-emelést követő állásvesztés veszélyéről nálunk és máshol folyó kutatások szerint gyakran alaptalannak bizonyult a megugró munkanélküliséggel való riogatás. Ám már rövidtávon is gyorsítja az egyszerű, rutin munkaműveletek tőkével, technikával való helyettesítését, ha a legkevésbé képzett, tapasztalatlan munkavállalóknak fizetendő bér úgy nő meg, hogy azt más költségtétel (például társadalombiztosítási járulék, adó) mérséklése nem követi. A menedzsereket továbbá az is foglalkoztatja, hogy a bérskála aljának az infláció ellentételezését jóval felülmúló megemelése mit idéz elő a képzettek, termelékenyebbek, a cég szempontjából fontosabb munkatársak körében:

HA A KÉPZETLEN BELÉPŐK BÉRE KÖZEL KERÜL AZ ÁTLAGOSAN KERESŐKÉHEZ, AZ KELLEMETLEN FESZÜLTSÉGEKET OKOZ A SZERVEZETEN BELÜL.

A szociálpolitikust pedig az izgatja, hogy a megemelt alsó bértarifa nem bizonyul-e reménytelenül magasnak a szakképzetlen pályakezdők és a bármilyen korú inaktívak számára, akiket – ha egyáltalán – jellemzően minimálbéren vagy épp csak afelett alkalmaznak.

Népszerű ügy tehát, de 2021 végén vajon gazdaságilag indokolt-e egyötöddel megnövelni a belépési béreket? Nos, nem nehéz arra a következtetésre jutnunk, hogy most nincs nyomós bérszerkezeti indoka. Tekintsük át a jelenlegi bérskálát, a meglevő és potenciális munkavállalók felől nézve, kezdve egy magyar sajátossággal, a közfoglalkoztatottakkal. Bérük most 85 ezer forint, a szakképzett közfoglalkoztatottaké mintegy 111 ezer; a munkavezetőként foglalkoztatott minimálbéres 94 ezer, illetve 122 ezer bruttót kap. Minden közfoglalkoztatotti kategória jóval elmarad az érvényes minimálbértől, ezzel is világosan kifejezve, hogy a közmunka a szociális ellátás aktív formája; más országokban úgy is veszik számba, nem szépítik vele a munkaügyi statisztikát.

Ami a tényleges foglalkoztatási tarifákat illeti: a minimálbér jelenleg 167 400, a garantált bérminimum 219 ezer. Hogy a hazai viszonyok között ez sok-e vagy sem, attól függ, hogy miként viszonyul mindez az átlagos helyzetűek jövedelméhez. A teljes munkaidőben alkalmazottak bruttó átlagkeresete 2021. júniusában 446 ezer forint volt, a bruttó keresetek medián értéke azonban csak 346 ezer forintot tett ki. Márpedig a medián a középérték, amelynél ugyanannyian keresnek többet, mint ahányan kevesebbet, a számtani átlagot erősen feltolják a kisszámú menedzseri jövedelmek, ezért a mediánnal mért közepes keresethez célszerű hozzámérni a bérskála minimum-értékeit.

A MEDIÁN KERESET 346 EZER FORINTOS ÉRTÉKE HIHETŐBB, A MINDENNAPOS ÉSZLELÉSSEL EGYBEVÁGÓ KERESETI ADAT.

Eszerint a minimálbéren bejelentett (és valóban annyit kereső) alkalmazott a bérskála középértékének, a mediánnak a felét, a szakképzett minimálbéres pedig a kétharmadát keresi. A magyar viszonyok európai összevetéséhez a 2018-as adatok állnak rendelkezésre: ezekben a magyar minimálbérnek a medián bérhez mért aránya 58% (a két minimálbér-kategória átlaga), ami jóval meghaladja az adott évi  német, cseh, észt arányt, míg a francia, román minimumbér közelebb áll az adott ország medián béréhez. A nemzetközi összevetésekből az látszik tehát, hogy a magyar minimálbér(ek) országon belüli relatív nagysága inkább magasnak számít, nem kiált korrekcióért. Az uniós rangsorban viszont -  számítási módszertől függően  - hátulról a harmadik vagy ötödik helyen áll a magyar minimálbér, de sajnos az is kiviláglik a nemzetközi statisztikákból, hogy a magyar átlagkeresetek is igen szerény szintűek.

Az országok közötti összehasonlítás sokféle módszertani nehézséggel jár, és eleve jelentős eltérések lehetnek az adatokban aszerint, hogy a nem azonos valutákban denominált munkajövedelmeket miként mérik egymáshoz: a valutaárfolyamok alapján vagy a helyi árakat figyelembe véve, vásárlóerő-paritás alapján (PPS). Ám bárhogy tekintjük, az igazi gond a magyar munkajövedelmek szintjével van. Az EU-ban csupán a litván, lett, portugál és bolgár bruttó bérek átlaga marad el a magyartól;

ELŐTTÜNK VAN A TÖBBI VISEGRÁDI ORSZÁG, ÚJABBAN ROMÁNIA IS, NEM BESZÉLVE TERMÉSZETESEN A GAZDASÁGILAG JÓVAL FEJLETTEBB ÉS TERMELÉKENYEBB MAGORSZÁGOKRÓL.

A bruttó jövedelemtől az ország személyi és társasági adózásának a közvetítésével jutunk el a tényleges hazavitt, adózott személyi jövedelemhez, és másfelől a munkaadót terhelő teljes bérköltséghez, az adórendszerek pedig minden harmonizációs törekvés ellenére igen jelentősen különböznek. A mérési bizonytalanságok ellenére az sajnos kimondható – és ezt kiválóan tudják a külföldi munkavállalás iránt érdeklődők –, hogy itthon az utóbbi évek emelkedése ellenére szerény a bérszint. Nem a minimális bérrel van baj főként, hanem az átlagossal. Az előzőn elvileg lehet egy tollvonással állítani, az utóbbi viszont a gazdasági modell és üzleti dinamika kérdése.

Mostani helyzetünkben érthetően erőteljes a társadalmi nyomás, a politikai akarat a bérskála aljának megemelésére, a mai különös munkaerőhiány viszonyai között a munkaadók sem vetik el a béremelés gondolatát, érzékelve az itthoni keresetek gyenge munkaerőmegtartó képességét, noha leginkább nem a minimálbéresek, hanem a képzettebb és gyakorlottabb alkalmazottak vállalkoznak külföldi munkára. A gazdaságpolitikai gondolkodásban is gyakori érv, hogy az általános béremelkedés nemcsak elfogadható, hanem célszerű is: „ne olcsó béreink miatt jöjjenek ide a külföldiek”, mert akkor nem tudunk túllépni az „összeszerelő ország” kategórián. Itt azonban a vágyak ütköznek a realitással, hiszen önmagában a bérszint megemelkedésétől nem szaporodnak meg a külföldi és hazai tulajdonú cégeknél a nagyobb hozzáadottértéket előállító munkahelyek.

AZ ELSŐ ÉS KÖZVETLEN HATÁS AZ INFLÁCIÓ LESZ, TOVÁBBÁ MEGNEHEZÜL A TÁRSADALMI PERIFÉRIÁRA SZORULTAKNAK A SZERVEZETT MUNKAERŐPIACRA VALÓ BELÉPÉSE.

Az utóbbi probléma enyhítésének ügye az oktatás, társadalmi integrálás összetett témaköréhez vezetne, az inflációs hatást is csak érinthetjük itt. Míg néhány éve az akkori alig-infláció viszonyai között, a nemzetközi árak stabilitása mellett a bérszint erőteljes emelkedése nem fejtett ki érdemi nyomást az árak szintjére, mára megváltozott a helyzet. Az utóbbi idők kétszámjegyű termelői árindexe mellett egy újabb költségelem-növekedés jó néhány iparágunkban rentabilitási gondot okoz, és széles körben ráerősít az árak emelkedésére. Valamilyen ellentételezést kellene kapniuk a termelőknek, főként ahol nagy az élőmunka-hányad és jelentős a minimálbéren vagy épp csak afelett keresők aránya – ez pedig nem a tőkeerős nagyvállalatok köre.

Azt viszont aggályosnak találom, hogy a személyi jövedelemadó-kulcs generális leszállításának és/vagy kiemelt rétegek, választói csoportok adókedvezményének ötletei cirkulálnak kormányközeli körökben. Az egykulcsos személyi jövedelemadó (’flat tax’) mindenhol, nálunk is, növeli a jövedelmi egyenlőtlenségeket, ha pedig a fogyasztásra helyeződik át az állami adóbeszedés súlypontja, tovább romlanak a legtörékenyebb helyzetűek anyagi viszonyai. A személyi adózás egyedi kedvezményei pedig lerontják az adórendszer koherenciáját. Ez is messzire vezető témakör, de jelzi, hogy a gazdasági élet valamelyik lényeges elemébe való politikai indíttatású erőteljes beavatkozás tovaterjedő hatásokat és gyakran igen költséges korrekciókat gerjeszthet.

Oda jutottunk vissza, ahonnan elindultunk: nemcsak a bérszerkezet aljával, hanem a magyar jövedelmi szinttel van bajunk, ami nem választható el a gazdasági hatékonyság, termelékenység színvonalától, a gazdasági modell teljesítőképességétől. Mindezt jól jelzik a különféle statisztikák, és persze érzékelik a munkavállalók. Akik azután gyakran a lábukkal szavaznak.       

https://www.portfolio.hu/gazdasag/20210913/bod-peter-akos-nagy-baj-van-a-magyarorszagi-fizetesekkel-500270?fbclid=IwAR3dxhqSMmyE7fOA9RczADcjHi_oLMjTITV_QsgANxW-EB5JxlPtS7sEJEk