Amikor - több mint százezer más hazai munkavállalóhoz hasonlóan - a koronavírus-járvány miatt én is elvesztettem a munkahelyemet, a dolog talán kevésbé volt megrázkódtatás nekem, mint a sorstársaim többségének. Mindig is kötetlen, rugalmas beosztásban, otthonról, elektronikus úton végeztem a munkámat. Igazából soha nem is értettem: a hozzám hasonlóan irodai, ügyviteli, adminisztratív jellegű tevékenységgel foglalkoztatottak oroszlánrészének eddig miért nem engedélyezték, hogy ezt otthonról csinálják? Mert ténykérdés, hogy nem engedték. Irodai dolgozók százezreinek ezt a lehetőséget a COVID-19 nyitotta meg. Egészen odáig a vállalatok jelentős részének közép-, és felsővezetői, tulajdonosköre mereven elzárkózott eme opciótól.

Pedig egy bejárós dolgozó alkalmazása fajlagosan jóval többe kerül a munkaadónak. A telephelyen dolgozóknak irodaterületet, valamint gépparkot kell biztosítani. A létesítmény-fenntartás rezsiköltségéről nem beszélve. Valamint a távolabbi helyről való ingázáshoz útiköltség-térítést is biztosítanak. Míg az online távmunkához a felvett dolgozó simán használhatja már eleve meglévő saját telefonját, számítógépét, illetve más eszközeit. A munkaadó még úgy is vastagon spórol, ha valamekkora összeggel beszáll ezek karbantartásába, a dolgozó rezsijébe, az amortizáció kompenzálásába. A rugalmatlan cégvezetők persze maguk alatt vágták a fát, amikor mindenféle tapasztalat nélkül, egyik napról a másikra kellett hazaküldeni és otthoni munkára átállítani a dolgozóik tömegét.

A vírus láthatatlan keze a munkaerőpiacon
Nemcsak a járvány miatti első változásokat fogadtam talán higgadtabban, de - másoknak esetleg furcsa, számomra viszont nagyon is logikus módon - még az elbocsátásomban is találtam pozitívumot. A járványhelyzet csúcspontján jelent meg egy látlelet tőlem, melyben sorra vettem a koronavírus járulékos pozitívumait. Az egyik ilyen volt a home office tömegessé válása. De ugyanígy örömtelinek véltem, hogy ez a pandémia s a vele jövő szükségállapot bizonyos értelemben egy próbatétel, illetve szimuláció, amely felkészít bennünket arra: mi vár ránk, ha nem változtatunk gyökeresen az életmódunkon, nem fékezzük meg a klímaváltozást. Utána ezért a cikkemért többen bíráltak, hogy én örülök ennek a világfelfordulásnak, amelybe ezrek, tízezrek halnak bele, milliók lesznek betegek, vesztik el a megélhetésüket.

Hiába próbáltam magyarázni, hogy nem ennek örülök, illetve ezt ugyanúgy sajnálom, mint bárki más. Tény: racionálisa alaptalanul is volt némi lelkifurdalásom. Így aztán az állásom megszűnése pszichésen nagyon is kapóra jött. Miután ez bekövetkezett, a kritikusaim feltették a kérdést: ma is ugyanúgy gondolom-e, ahogy az elemzésben leírtam? Azt feleltem: természetesen, miért változtatnék az álláspontomon pusztán amiatt, hogy én is elszenvedem a változás negatív hatásait? Miért kezdjem hirtelen letagadni a pozitívakat? Május 22-én közölték velem a felmondást, ami közös megegyezéssel történt, ezzel is hangsúlyozva: ez nem a szakmai teljesítményemnek, hanem a járvány által kialakított piaci helyzetnek szól.

Nomen est omen
Annyiban ez kevésbé rázott meg, hogy én már eme hét évig tartó munkaviszonyom előtt is szokva voltam a bő fél évtizedenként sorra jövő váltásokhoz. Akit huszon-, harmincvalahány év után, mint köztisztviselőt rúgnak ki, valószínűleg jobban megviseli. Én azonban mindig is a piaci szektorban kívántam boldogulni, ahol nincsenek élethosszig garantált pozíciók és fizetések - ez nem a nyugdíjas állások világa. Így, ahogy kiderült a dolog, rögtön arra törekedtem, hogy a szabadpiacon próbáljak ismét elhelyezkedni. Viszont már akkor elhatároztam: ha a kilépő papírjaim befutnak, felkeresem a lakcímem szerint illetékes Győri Járási Hivatal Foglalkoztatási Osztályát - vagyis a Munkanélküli Központot, ahogy egy, a HR Portálon 2014-ben megjelent cikkemben ironikusan neveztem ezt a közintézményt.

Ide a legtöbben nem azért mennek be, mert abban bíznak, hogy ott munkát fognak szerezni, illetve találni. Egyszerűen az motiválja őket, hogy a központban való megjelenés a feltétele annak, hogy maximum negyedévig kaphassák a munkabérük alapján kikalkulált nem túl magas összeget. Vajon találkozott bárki olyan élő személlyel, aki így jutott komolyan vehető piaci munkához? Kíváncsi voltam, mi változott, (változott-e egyáltalán bármi) az írásom megjelenése óta? Meg amúgy is szeretem az ilyen "beépülős" szituációkat, mikor letesztelhetek egy intézményt, ahol nem tudják, hogy újságíró vagyok. Ezt tettem évekkel korábban az epeműtétem kapcsán a Petz Aladár Megyei Oktató Kórházban, valamint a járvány idején, állásvesztésem után a honvédségnél. Ahová speciális önkéntes tartalékos katonának jelentkeztem.

Kinek szerez melót a miniszterelnök?
A családomat a közös megegyezéssel való felmondás után amúgy az őrületbe kergettem. A rádióban óránként ment az összezártság következtében még idegesítőbb miniszterelnöki kampányszlogen, miszerint ahány állást a járvány elpusztít, annyit fogunk létrehozni. Én pedig minden alkalommal együgyű politikai hívőt alakítva, rájátszósan naiv hangütéssel mondogattam: nekem is itt semmi dolgom, hisz a Miniszterelnök Úr megígérte, hogy visszaszerzi a melómat. Ami elsőre még talán vicces, de tizedjére már nagyon fárasztó. A június 30-ával "jogerőre" emelkedő felmondásom utáni napokban bele is fogtam, hogy rávegyem magam a Munkanélküli Központba való online időpontkérésre. Nem is volt azzal semmi gond. Július 15-én regisztráltam és 20-ra már kaptam is invitálást a személyes ügyintézésre. Arra is volt lehetőség, hogy a különböző dokumentumokat online küldjem be az ügyintézőnek. Nem igazán van komoly gyakorlatom a hazai közigazgatás szociális, illetve munkaügyi részében. Életemben még soha nem kaptam állami vagy önkormányzati segélyt vagy hasonló támogatást, pedig nem tartozom a playboy milliomoscsemeték közé.

És igazából most is sejtettem, hogy nem leszek rá jogosult. Ugyanis adminisztrátori státuszom mellett sajtómunkásként is van megbízási jogviszonyból származó egyéb jövedelmem, mely automatikusan kizár az ellátás igénybevételéből. Ami a törvény betűjének nyilván megfelel, de azt nem tudom, jogfilozófiailag is rendben van-e? Ugyanis ez a fajta ellátás nem segélytípusú. Segélyt lényegében bárki kaphat, aki rászorul, illetve megfelel a feltételeknek. Attól függetlenül, hogy dolgozott-e akár egy napot is. Ezzel szemben a munkanélküli ellátás olyan elven alapul, mint bármely piaci jövedelemkiesési biztosítás. Akkor kaphatja az illető, ha előtte legalább a meghatározott ideig fizette annak díját. Miért ne kaphatna tehát akkor is, ha csak főállását vesztette, de a mellékállása megmaradt? Tegyük hozzá: a segélynek éppúgy nem feltétele, hogy az illetőnek teljesen lenullázódjon előtte a jövedelme. Csupán az, hogy bizonyos összegnél kevesebb legyen. Holott ő esetleg egy fillér tőkefedezetet nem termelt, hanem teljesen az államnak kell kigazdálkodnia a támogatását.

Középkorú, childfree álláskereső - se babakötvény, se nyugdíj
Itt viszont a munkanélküli lényegében a saját pénzének egy részét kaphatná vissza. De ha akárcsak pár ezer forintot keres, máris elesik tőle. Nem valószínű, hogy ennek oka a pénzhiány volna. Egyetlen nyugdíjemelés több pénzt visz el, mint amennyi többletet így az államnak ki kéne fizetnie még néhány ezer munkanélkülinek. Persze ebből is jól látható, merre vannak itt a hangsúlyok. Egy nyugdíjas lényegében korlátlan, határozatlan ideig jogosult nemcsak az ellátásra, de a közszolgáltatások, (múzeum, könyvtár, tömegközlekedés, egészségügy) kedvezményes vagy térítésmentes igénybevételére. Egy álláskereső, ha másik városba utazna felvételi beszélgetésre, odajutását teljes áron, piaci alapon, önerőből kell megoldania. A Munkanélküli Központba belépve mindenesetre ismét bizonyosságot szerezhettem: ez a hely semmit nem változott, s alaposan rászolgált a köznyelv által ráragasztott becenevére. Lényegében az egyetlen dolog, ami ott történt velem, az álláskeresési járadékom ügyintézése volt.

Megtudhattam, hogy (legalábbis amíg megbízási jogviszony fennáll) egy vasat nem fogok kapni. Még akkor se, ha nem történik kifizetés. Érdekes, hogy amennyiben egyszerűsített foglalkoztatási szerződéssel, napi bejelentésben volnék alkalmazva, akkor semmi akadálya nem volna. De ez olyan, tipikusan kétkezi munkásokat alkalmazó szezonális ágazatok foglalkoztatási típusa, mint a piaci, házaló kereskedelem vagy az építőipar. Mintha a közigazgatás direkt arra menne rá, hogy a megbízási vagy felhasználási szerződéssel dolgozó értelmiségiektől vonja meg ezt a pénzt. Ügyemet intézni próbálván, kétszer is jártam a Munkanélküli Központban. S ha hiszi, ha nem a kedves olvasó, nem igazán rohantak meg állásajánlatokkal vagy továbbképzési lehetőségekkel. Bűzlik az intézményről: ez egy szűkmarkú kifizetőhely, ahová csak azok teszik be a lábukat, akiknek pillanatnyilag semmiféle más lehetőségük nincs.

Őszintén szólva jelenleg nem tudok elképzelni olyan tudatmódosító szert, melynek hatása alatt képes volnék elhinni, hogy ez a közintézmény valaha bármilyen piaci munkát képes volna nekem szerezni. És aki jót akar, az nem reménykedik ebben hosszú ideig, inkább minél hamarabb a szabadpiacon próbál munkához jutni. Egy középkorú munkanélküli, aki nem elég öreg vagy beteg a nyugdíjhoz, gyerekei viszont nincsenek, gyakorlatilag semmiféle köztámogatást nem kaphat. Mint aktív korú childfree, ezt napi szinten tapasztalom. A szociális ellátórendszer lényegében a nyugdíjasokra és a gyerekesekre fókuszál. Politikailag a kormány számára eme választói szegmensek a hálás téma. Amennyiben egyikbe sem tartozol, minimum hajléktalanná vagy szinte magatehetetlenné kell válnod ahhoz, hogy a rendszer tudomást vegyen rólad. Az ember ilyen státuszban a legszűkebb családján és a szabadpiacon kívül szinte senkire nem számíthat. Nem mintha annyira vágynék rá, hogy állami pénzre szoruljak. Neki is láttam, hogy legépeljem szakmai önéletrajzom és motivációs levelem.

Folytatjuk.

hrportal.hu