Tavaly tavasszal a koronavírus-járvány miatt annyira abszurd és lehetetlen helyzetben találtuk magunkat, hogy az ennek a megoldására tett kísérleteket amolyan kihívásfélének is fel lehetett már fogni. Egy évvel később a legtöbben már azt tapasztalhatták, hogy túlságosan belefáradtak a járvány valóságába ahhoz, hogy ugyanakkora lelkesedéssel vágjanak bele a kovásznevelgetésbe vagy az otthoni irodasarok kialakításába. A járvány minden mutató szerint lassan lecseng, de a home office ilyen vagy olyan formában sokak életében és munkájában jelen lehet még: vagy mert a dolgozó és a munkáltató is hasznosnak találja, vagy mert a körülmények erre kényszerítik.

Az elmúlt évben a legtöbben valószínűleg kialakítottak valamiféle rutint arra, hogy hogyan lavírozzanak józan ésszel a videós meetingek, a gyereknevelés, a háztartásvezetés és az internetes sportlehetőségek sűrűjében, de van egy jó hírünk azoknak, akik a home office szorításában úgy érezték, hogy az életük leginkább egy száguldó tehervonathoz hasonlít, amely soha, sehol nem áll meg, és jó eséllyel hamarosan kisiklik:

nem voltak egyedül.

Pedig a lépten-nyomon ránk szakadó életmódvezetési tanácsok alapján könnyűnek tűnhet követni a receptet: válaszd le a munkát a magánéletedről, lehetőleg ne dolgozz ott, ahol alszol, iktass be szüneteket, mozogj, és igyekezz minél több friss levegőt szívni. De ha egy év bezártság után folyamatos pániküzemmódban működünk, mert mentálisan tropára mentünk, gyomorgörccsel ébredünk, egyik feladatunknak sem érünk a végére, a produktivitásunk és a motiváltságunk a béka feneke alatt van, sőt lehet, hogy menet közben többször is hányingerünk lesz a munkánktól, amit eddig szerettünk, akkor ezek a jótanácsok a maguk egyszerűségében már inkább bosszantónak tűnnek, mintsem konstruktív megoldási stratégiáknak.

Sőt komoly bűntudatunk is támadhat: vagy amiatt, hogy egyáltalán van-e jogunk így érezni magunkat, amikor körülöttünk nagyon sokan veszítették el a munkájukat, vagy azért, mert azt tapasztaljuk, hogy látszólag már mindenki megtalálta valahogy a helyét az új rendszerben, miközben mi csak a túlélésre játszva vártuk, hogy a járvány elcsendesülésével visszakapjuk a régi életünket, mert ahelyett, hogy egy perccel is több szabadidőnk lenne otthon, sokkal, de sokkal többet dolgozunk, és villámléptekkel haladunk a kiégés felé vezető úton.

Jól ismeri ezt a helyzetet Rebecca Seal újságíró, tévés személyiség, több gasztronómiai és életmódkönyv szerzője is, aki számos lapnál dolgozott alkalmazottként, utoljára hat évig az Observernél, majd a szabadúszás mellett döntött. Ennek már tizenkét éve, és ugyan soha nem bánta meg a döntését, pontosan tisztában van vele, hogy önállóan dolgozni magányos, nehéz elfoglaltság.

Magunknak dolgozni egyben ijesztő is. Megköveteli, hogy a lelkünk legmélyére ássunk, mert ott található az önállóság, bátorság, optimizmus, remény, türelem és kitartás forrása. Ez az életmód unalmas és monoton, fárasztó és idegőrlő. Azzal is jár, hogy mindig dolgozunk, folyton készenlétben vagyunk, állandóan lessük az e-mailjeinket

– írja magyarul is megjelent Hogyan dolgozzunk otthonról (és maradjunk mégis normálisak)? című könyvében, amelyet már évekkel ezelőtt elkezdett írni abban a reményben, hogy tapasztalataival segítséget nyújthat az egyedül dolgozóknak.

A 2020-as év azonban szomorú apropóval sürgette meg a projektet, a könyv hirtelen különösen releváns lett a járványhelyzetben otthoni munkára kényszerülő tömegek szempontjából, még úgy is, hogy elsősorban az önfoglalkoztatókra koncentrál. Sealben láthatóan az írmagja sincs meg annak a szándéknak, hogy a szabadúszás megkérdőjelezhetetlen szakértője legyen, a könyvben ugyanis sikerült megütnie egy olyan baráti, jószándékú hangnemet, amely segítségével egy időre kilépteti az olvasóját a megfoghatatlan szorongásból, hogy az higgadtan, a jó kérdések megválaszolása mentén gondolhassa át a munkához fűződő viszonyát.

Rebecca Seal azt tette, amihez a legjobban ért: a társadalomtudományok, a közgazdaságtan és a pszichológia legfrissebb felméréseit öntötte olvasmányos formába, de a saját bukdácsolásait sem hallgatta el, sőt több tucat interjút is készített olyan emberekkel, akik korábbi döntésük vagy munkakörük miatt már réges rég egyedül dolgoznak, azaz: már veteránnak számítanak egy olyan helyzetben, amelybe az emberek nagy része csak az elmúlt évben kóstolt bele.

Bírjuk egyedül?

Rebecca Seal nem kampányol az önálló munkavégzés mellett, és nem utasítja el a hagyományos időbeosztást sem: többek között a magány, az „értelmes munka” hajszolása, az emberi kapcsolatok, és a hosszú munkaidő szempontjából vizsgálva mérlegre teszi mindkét opció előnyeit és hátrányait, de legfőképpen egy csomó terhet levesz a vállunkról azzal, hogy megerősíti: minden érzésünk rendben van – a kétségbeesettség, a pánik, és a szétszórtság érzése is. Ízekre szedi például a karanténban nagyon is sokak által átérezhető egyedüllét kérdéskörét.

Észben tartja persze, hogy vannak olyan önfoglalkoztatók, akiknek egyedül dolgozni maga a mennyország, és ezzel a világon semmi baj nincs, azoknak viszont, akiknek a koronavírus, vagy pályamódosítás miatt egyik napról a másikra kellett megtanulniuk így élni, kifejezetten szorongató lehetett a helyzet. Hogy szemléltesse, néha mennyire félünk egyedül maradni önmagunkkal, vagy akár csak unatkozni, egy 2014-ben végzett meghökkentő, ám vitatott kísérletet idéz fel: a tanulmány résztvevői közül meglepően sokan adtak volna inkább enyhe elektrosokkot maguknak, minthogy el kelljen tölteniük 15 percet egy üres falú szobában úgy, hogy nincs mit csinálniuk.

A könyvben megszólaló Alexandra Dariescu zongoraművész egy különös módját választotta annak, hogy ne őrüljön bele az egyedüllétbe: a munkája kilencven százalékát egyedül végzi, a fellépések után a legtöbbször elkeserítően üres hotelszobák várják, és sokszor érezte úgy, hogy szépen lassan elszigetelődik. Az egyik koncert után, még karrierje kezdetén, az agya egyfajta üss vagy fuss-üzemmódba kapcsolt, és hogy ne ragadja el az önsajnálat mocsara, azonnal kontaktust keresett: kiállt az előcsarnokba, hogy köszönetet mondjon a távozó közönségnek. Dariescu Rebecca Sealnek elmondta, hirtelen köré gyűltek a nézők, és a pozitív visszajelzések úgy feltöltötték, hogy azóta is mindig kimegy hozzájuk, hogy megköszönje a részvételüket.

Seal rávilágít: a zongorista ettől még ugyanúgy egyedül volt, de hamar észrevette, hogy a nézőktől kapott energia estéről estére átsegíti a magányos fellépések sorozatán. A szerző számtalan példával szemlélteti, hogy a kritikus pillanatokban mennyit segíthet, ha tudatosan kontaktust keresünk: elsőre persze hülyeségnek hangzik csak a hangulatunk javításáért leugrani a boltba három kifliért, de a szerző gondoskodik róla, hogy ne becsüljük le az interakciók, az ingerek és az új arcok látványának erejét.

Túlértékelt szenvedély

Ebben a cikksorozatban részletesen foglalkoztunk az úgynevezett post-work társadalom idealisztikus elképzelésével, és azzal is, miért baj, ha a munka teljes mértékben eluralja az életünket. Seal is hosszan taglalja, miért alakult úgy, hogy a végletekig felmagasztaljuk a küldetéstudatot, a Jelentőségteljes Munkát, és az az iránti szenvedélyt, miközben néha totálisan megfeledkezünk arról, hová is vezethet ez az út. „A túlhajszoltság öl. Nincs ebben semmi nemes, semmi isteni” – írja. Félreértés ne essék, ha valaki szenvedélyesen végzi a munkáját, és így tökéletesen boldog, az kétségkívül pompás hír – de mi van azokkal, akik történetesen fikarcnyi szenvedélyt sem éreznek a munkájuk iránt? Mi van, ha úgy érzik, hogy eléggé szeretik ahhoz, hogy benne maradjanak és fejlődjenek, de a szenvedélynek nyoma sincs?

Seal szerint a világon semmi – de legalábbis nem kell rettegnünk akkor, ha ez egyáltalán nem, vagy csak hosszú idő után születik meg bennünk.

Dönthetünk úgy is, hogy nem a munkánkban keressük ezt az érzést. Meg úgy is, hogy sehol nem keressük, legalábbis a külső nyomások hatására. Seal azt írja magáról, éppenséggel nem tudja, mi lehet a szenvedélye. „Szerintem nincs is. És ez száz százalékig, teljesen és abszolút normális. De nem hangzik annak, ugye? Mert elhitették velünk, hogy a sikeres emberek annak élnek, amit szenvedélyesen szeretnek, és éppen ezért a siker és a szenvedélyes lelkesedés mindig kéz a kézben jár.”

Akár távmunkában dolgozunk jelenleg, akár szabadúszóként, hajlamosak lehetünk a végletekig kizsigerelni magunkat úgy, hogy észre sem vesszük, mennyire nem figyelünk magunkra: ha irodában, másokkal együtt dolgozunk, természetesebb egy-egy kávészünet, és a napi rutin része egy gyors, vagy akár hosszabb ebéd a kollégákkal is, ahogy a közös ötletelések és a visszajelzések is rendre segítenek eligazodni, jó úton járunk-e. Ezekben az interakciókban a szabadúszók ritkábban részesülnek, a koronavírus miatt az irodáról leválasztott munkavállalóknak pedig most egyedül megbirkózniuk a túléléssel, az apró darabokra esett rutinjuk újraépítésével.

Rebecca Seal nem alkot új elméleteket ahhoz, hogy elmondja, hogyan is kellene ezt csinálnunk, sőt. Ő is a munka/magánélet szétválasztásában, a szünetekben és a mozgásban hisz, de ahelyett, hogy ránk parancsolna, vagy közhelyekkel riogatna minket, inkább könnyen kivitelezhető gyakorlati tanácsokkal lát el és frappánsan bontja ki, pontosan mi is történik, ha a túlhajszoltságban egyáltalán nem vagyunk tekintettel a testünkre és az agyunkra, mindezt olyan példákon keresztül, amelyekben könnyen magunkra ismerünk. Seal nem tolakodó vagy számonkérő – sokkal inkább úgy viselkedik, mint egy drukker a pálya széléről. A kontroll visszaszerzésében segítő, felszabadító kötete akkor is hasznos kézikönyv lesz, ha boldogan futjuk a legelső köröket, és akkor is, ha már a sokadik, gyötrelmes versenynél vesszük magunkhoz.

A Rebecca Seal Hogyan dolgozzunk otthonról (és maradjunk mégis normálisak)? a HVG Könyvek gondozásában jelent meg.