Magyarország területe 93 ezer négyzetkilométer, azaz 9,3 millió hektár, aminek nagyjából a 80 százaléka termőterület, leginkább szántó és erdő. Mezőgazdasági művelésre 5,8 millió hektár szántó, kert és gyep alkalmas. A szántók, azaz a szántóföldi élelmiszer-termelésre alkalmas földek 4,5 millió hektárt tesznek ki. Az állam a földeladások megkezdése előtt nagyjából 500 ezer hektárnyi mezőgazdasági területet birtokolt, ebből az első körben, tavaly 380 ezer hektárnyi szántót hirdettek meg.

A licitre bocsátott földek közül február közepi adatok szerint eddig 130 ezer hektár kelt el. Főleg egy tagban lévő, nagy területű, jó minőségű szántóföldek olyan áron, ami eleve kizárja, hogy családi gazdaságok vásárolhattak volna.

Lapunk is beszámolt arról, hogy az elnyert földek nagyjából harmada a kormánypárti holdudvarhoz, másik harmada „klasszikus" oligarchákhoz és nagyvállalkozókhoz került, 10 százaléknyit külföldiek vettek meg.

Most a kormány újabb eladási kört hirdet, a 140 ezer hektárnyi csomagban a szántók mellett nádasok és halastavak is lesznek.

A korábbi kormányok alatt az állami tulajdonú szántóterületet mindig a nemzeti vagyon straté­giai elemének, az élelmiszer-előállítás biztonsági tartalékának és vidékstratégiai eszköznek tekintették. 2010 után eleinte az Orbán-kormány is továbbvitte az elődök szemléletét („Földet nem eladunk, hanem veszünk" – mondta Orbán a kormányváltás után), utána viszont úgy írták át a földforgalmat szabályozó törvényeket, hogy az állami termőföldtulajdon megőrzésére alig maradt eszköz.

Bármilyen más állami tulajdont több garancia véd, mint a földet. Totális bukás lett a beváltott ígéretből

Orbán Viktor 2010-es hatalomra kerülése óta hangsúlyozza: növelni kell az állam szerepét a nemzetstratégiai ágazatokban. Annak jártunk utána, kulcsterületeken, így az energiaszektorban és az állami földterületeknél milyen következményekkel jártak a vételek és az eladások. Az eredmény lesújtó.

Az állam a maga korábbi 12 százalék körüli termőföldtulajdonával látszólag nem számított annak, a valóságban azonban a hazai mezőgazdaság talán legfontosabb szereplője volt. Azáltal, hogy kinek és milyen feltételekkel adta bérbe, illetve „ideiglenes használatba" a jórészt az egykori állami gazdaságoktól megörökölt földeket, a bérleti díjaktól kezdve a birtokpolitikáig, az agrár-nagyvállalkozók közötti erőviszonyoktól a terményárakig számos ponton tudta befolyásolni az ágazatot. Ebből a szempontból a 2011 táján elindított új földbérleti rendszer – ha nem fullad politikai korrupcióba, politikusrokonok és oligarchák közötti osztozkodásba – remek lehetőség lehetett volna a falvak népességmegtartó erejének javítására, a fiatal gazdák pályájának elindítására, vagy a különféle természetkímélő, tájbarát termesztési módok előnyben részesítésére.

Azzal, hogy az állam eladja a földeket – méghozzá egy nyilvánvalóan nagybirtok- és spekulációpárti szisztémában –, gyakorlatilag lemond a mezőgazdaság jövőjének formálásáról. Magyarázat természetesen van rá: miközben a föld az emelkedő árak és az uniós támogatások miatt az egyik legjobb befektetés, Magyarországon gyakorlatilag nem volt földforgalom (még 2004-ben, az uniós csatlakozás esztendejében is csak a termőföld alig 3 százalékát érintette valamilyen tranzakció, annak is a nagyobb része öröklés volt), mivel a gazdák történelmi és érzelmi okokból erősen ragaszkodnak a földjeikhez. Így az új politika új kegyenceinek – akik, mint fentebb kiderült, egyáltalán nem a helyben élő családi gazdálkodók – frissen támadt földéhségét csak az állami földek dobra verésével lehetett kielégíteni.

Hogy az elsőként meghirdetett 380 ezer hektár sok vagy inkább kevés, arról régóta vita folyik: egyrészt az ország termőterületének alig 6-7 százalékáról van szó, másrészt viszont az állam az eladások végére gyakorlatilag forgalomképes termőföld nélkül marad.

Egy másik viszonyítási alap, hogy az 1990-es években a még meglévő termelőszövetkezeteket kivégző és a magyarországi földspekuláció alapjait lefektető kárpótlás során összesen csak mintegy 360 ezer hektárnyi földet privatizáltak, vagyis az Orbán-kormány a saját klientúráját nagyobb földterülettel „kárpótolja" az állami földtulajdonból, mint Antall Józsefék.

Mi mennyi?

Hogy mi mindent birtokol az állam, azt a sok éve, több menetben, de mindenképp milliárdokért fejlesztett vagyonkataszter tartja nyilván, amelyet a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. kezel. Hogy pontosan hány tételből áll és mekkora értéken van nyilvántartva az állam vagyona, azt így sem lehet tudni. Pedig ezek az adatok fontosak volnának, különösen például egy állami tranzakció előkészítése során.

Legutóbb a szocialista kormányok idején, 2009-ben hangzott el egzaktnak tűnő becslés, az akkor készülő nyilvántartás készítése során 44 ezermilliárd forintra becsülték az állami vagyon értékét. De még ez sem mérvadó, hiszen egy társaságban lévő részesedésnek más a nyilvántartásokban létező és a valós értéke. Az ingatlanok értéke is folyamatosan változik. ­Szerencsés ­volna, ha ezt az állami nyilvántartás követni tudná. (V. G. G.)

A termelőszövetkezetek és állami gazdaságok földtelenítése előtt még majdnem félmillió embert foglalkoztatott a magyar mezőgazdaság (a teljes munkavállalói kör 15,5 százalékát) – ez mára a negyedére csökkent, és semmilyen komolyabb vidéki foglalkoztató nem lépett a korábbi állami vagy közösségi földhasználók helyére.

A jelenlegi földpolitika által preferált agrárnagyüzemek szántóföldi növénytermesztés esetén százhektáronként mindössze egyetlen embert alkalmaznak. A következmények ijesztők: Magyarországon a budapesti, a győri és a debreceni agglomerációt leszámítva az összes régió népessége csökken, és több olyan járás is van, ahol az évszázad közepére megfeleződik a lakosság. A folyamatot gyorsuló elszegényedés kíséri – amelynek a fő oka szintén a vidéki munka- és jövedelemhiány, illetve az a birtokstruktúra, amely a tőkét folyamatosan kivonja az agrártermelés helyéről. 2008 óta az Eurostat adatai szerint Görögország után Magyarországon nőtt a legnagyobb mértékben a szegénység.

Forrás: Népszabadság