A Kúria Sajtóosztályának tájékoztatója szerint a Mfv. II. 10 068/2017/4. számú ügy felperese 2014. március 13-ától állt munkaerő-kölcsönzés céljából, határozatlan idejű munkaviszonyban az alperessel, amely alapján 2014. április 1-jétől a kölcsönvevő budapesti telephelyére kölcsönzték ki, automata gépkezelő munkakörbe. 

A munkaszerződés mellékletét képező tájékoztató előírta, hogy a munkavállalót a munkaszerződésben megállapított alapbére, továbbá a kölcsönvevő munkarendjének, a törvényi előírásoknak és a hatályos kollektív szerződésnek megfelelően műszakpótlék, valamint a kölcsönvevőnél mindenkor hatályban lévő szabályzatok alapján béren kívüli juttatások illetik meg. 

A peridőszakban az alperes kollektív szerződés hatálya alá nem tartozott, míg a kölcsönvevő a veszprémi telephelyen működő szakszervezettel és a budapesti telephelyen működő szakszervezettel kollektív szerződést kötött, amelynek hatálya 2013. március 1-jétől a kölcsönvevővel munkaviszonyban álló munkavállalókra – a vezető és helyettese kivételével – kiterjedt, míg a további munkaviszonyokra és szakmunkástanulókra a munkaszerződésükben, illetve tanulói szerződésükben meghatározottak szerint terjedt ki. 

A kölcsönvevő kollektív szerződésének melléklete tartalmazta, hogy amennyiben a munkavállaló a kölcsönvevő munkáltató működési körében felmerült okból nem tud munkát végezni  – munkavégzés hiányában – alapbérének 75 százaléka illeti meg (állásidő).

A felperes 2014. június 9-én jelentette be várandósságát mind a munkáltatónak, mind a kölcsönvevőnek, majd táppénzes ellátást követően 2014. augusztus 12-étől állásidejét töltötte, mert az alperesi munkáltató – sem a kölcsönvevőnél, sem máshol – a foglalkoztatási kötelezettségének a beosztás szerinti munkaidőben nem tett eleget. Az állásidő alatt az alperes az alapbér 75 százalékának megfelelő állásidőre járó bért fizette 2014. december 31-éig.

A felperes a 2014. augusztus 12-étől 2014. december 31-éig terjedő időszakra állásidőre járó elmaradt alapbér-különbözete megfizetését kérte arra hivatkozással, hogy az alperes nem fizette meg a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) 146. § (1) bekezdés szerinti állásidőre járó munkabérét, csupán az alapbére 75 százalékát. 

Az alperes a kereset elutasítását kérte, mert a munkabért megfizette, a felperesre az állásidő ellentételezésére vonatkozó kollektív szerződési pont kiterjedt és az Mt. 165. §-a nem állapított meg kivételt, így az alapbért 25 százalékkal csökkenthette. Hivatkozott arra a bírói gyakorlatra, mely szerint a kölcsönzött munkavállalókra is kiterjed a kölcsönvevőnél lévő kollektív szerződés hatálya, ellenkező esetben sérül a diszkrimináció tilalmának elve.

Az elsőfokú bíróság az elmaradt munkabér megfizetésére kötelezte az alperest, az ítéletet a másodfokú bíróság helybenhagyta.

Az alperes felülvizsgálati kérelmében a felperes keresetének elutasítását kérte arra hivatkozva, hogy az egyenlő bánásmód követelményének munkaerő-kölcsönzés esetében is érvényesülnie kell.

Az alperes felülvizsgálati kérelme a következők szerint nem megalapozott.

A felperes és az alperes között létrejött munkaszerződés nem tartalmazta, hogy a kölcsönvevő kollektív szerződése kiterjed a felperesre. A felperes és a kölcsönbeadó által kötött munkaszerződés mellékletét képező tájékoztató azt rögzítette, hogy a munkavállalót a munkaszerződésben megállapított alapbére, továbbá a kölcsönvevő munkarendjének, a törvényi előírásoknak és a hatályos kollektív szerződésnek megfelelően műszakpótlék, valamint a kölcsönvevőnél mindenkor hatályban lévő szabályzatok alapján béren kívüli juttatások illetik meg.

Az Mt. 12. § (1) bekezdés szerint a munkaviszonnyal, így különösen a munka díjazásával kapcsolatban az egyenlő bánásmód követelményét meg kell tartani. E követelmény megsértésének orvoslása nem járhat más munkavállaló jogának megsértésével vagy csorbításával. A (2) bekezdés rögzíti, hogy munkabérnek minősül az (1) bekezdés alkalmazásában minden, a munkaviszony alapján közvetlenül vagy közvetve nyújtott pénzbeli és természetbeni juttatás.

Az Mt. 219. § (1) bekezdés alapján a kölcsönzés tartama alatt a munkavállaló számára biztosítani kell a kölcsönvevővel munkaviszonyban álló munkavállalókra irányadó alapvető munka- és foglalkoztatási feltételeket, melyek különösen a (2) bekezdés c) és d) pontjai alapján a munkabér összegére és védelmére, továbbá az egyéb juttatásokra és az egyenlő bánásmód követelményére vonatkozó rendelkezések. A (3) bekezdés a) pontja rögzíti, hogy a munkabér összegére, az egyéb juttatásokra az egyenlő bánásmód követelményére vonatkozó rendelkezéseket a kölcsönvevőnél történő foglalkoztatás száznyolcvannegyedik napjától kell alkalmazni arra a munkavállalóra, aki a kölcsönbeadóval munkaerő-kölcsönzés céljából létesített határozatlan idejű munkaviszonyban áll és kölcsönvevőnél történő foglalkoztatás hiányában is díjazásban részesül. 

Az Mt. 222. §-a szerint az egyenlő bér elvétől a felek kollektív szerződésben is eltérhetnek, akár a munkavállalók hátrányára is azzal, hogy a kölcsönzött munkavállalók általános védelmét [2008/104/EK irányelv 5. cikk (3) bekezdés] biztosítani kell.

Az alperes eszerint alaptalanul hivatkozott arra, hogy munkaerő-kölcsönzés esetén az általa kölcsönzött munkavállaló tekintetében a kölcsönvevőnél hatályos valamennyi díjazás korlátozás nélkül érvényesül. A felperesnek a kölcsönvevőnél való foglalkoztatása az Mt. 219. § (3) bekezdésben előírt azon határidőt nem érte el, amelytől az egyenlő bánásmód követelménye az egyes juttatásokat illetően érvényesülhet, a kölcsönvevő kollektív szerződése perbeli díjazásra vonatkozó rendelkezése a felperesre nem terjedt ki, ilyen tartalmú munkaszerződést a felperes és az alperes nem kötöttek.

A kölcsönvevő kollektív szerződésében szabályozott egyes jogosultságok, kötelezettségek akkor  vonatkoztathatók a kölcsönbeadónak munkaerő-kölcsönzés céljából kölcsönbe adott munkavállalójára, ha a kölcsönbeadó és munkavállalója közti munkaszerződés erre kiterjed – írja a kuria-birosag.hu.

adozona.hu