Na itt vagyunk. Amit annyira vágytunk titkon, amiről annyit álmodoztunk. Persze szomorú, hogy egy pandémia kellett ahhoz, hogy ezt elérjük, de azért a lelkünk mélyén egy kicsit örülhetünk. Home office 7/24-ben, sokaknak 15 hete.

Én az a típus vagyok, aki nem szereti véka alá rejteni a véleményét, hiszek benne, hogy ami kikívánkozik, azt a legjobb úgy ahogy van kiadni. Erről a helyzetről az a magvas gondolat jut eszembe, hogy „vigyázz mit kívánsz, mert megkapod”.

Ezért rémes a home office

A home office számos rövid távú pozitívuma mellett összességében egy fenyegető rémmé vált. Szerintem. Rémisztő a kollégáknak, mert ugyan nem kell órákat utazni a munkahelyre és elmélyült munkát tudnak végezni anélkül, hogy megzavarnák őket, de vizsga ez, méghozzá a javából.

Mekkora az önfegyelmem? Ellen tudok állni az otthoni feladatok csábításának? Ismerem magam eléggé ahhoz, hogy tudjam mitől leszek hatékony? Na és a stressz? Hogy bírom az önálló, sokszor magányos munkavégzést? Mi van, ha néhány gyerek ordít vagy könyörögve néz rám? Milyen a kapcsolatom a párommal, vagy milyen lesz, ha mindketten elmélyült munkát végeznénk, de közben mosni, ebédet készíteni, gyereket nevelni vagy a szomszéddal kell vitatkozni? Nem válik el a munkanap a hétvégétől, a nappal az éjszakától, a nyár az év többi részétől. Persze én osztom be a napom, de sajnos a nap akkor is csak 24 órából áll, pedig mennyire érzem, hogy több kellene. Szívem szerint csinálnék egy felmérést, hogy azokból a dolgokból, amiket mindannyian megfogadtunk a home office időszak elején kinek mennyit sikerült megvalósítani közel három hónap alatt.

És akkor vessünk egy pillantást a másik oldalra, üljünk egy pillanatra a munkáltatók székébe. Jött a vészhelyzet, megfagyott a világ. Sokk mindenhol, mindenkinek. Legalább a munkáltatók is rádöbbentek, hogy készülni kellett volna erre a helyzetre. Ez jó. Home office sürgős elrendelése, feltételek biztosítása úgy-ahogy, átírt folyamatok, felelősségek. Kemény volt, de végül mindenki megcsinálta. Azt hittük, hogy ez lesz a legnehezebb, ha ezt meg tudtuk csinálni, akkor rosszabb már nem jöhet. Hát jelentem, de, jöhet és jött is. Mert visszarendeződni az irodai munkára, újra elindulni, elérni a korábbi termelékenységet, na az a valami.

Aki visszajönne és aki még maradna

A munkavállalók nagyjából két csoportra oszlanak. Az egyik csoport már nagyon szeretne újra visszatérni a munkahelyére, várja a találkozásokat, a felnőtt, szakmai beszélgetéseket, a valóban munkára alkalmas környezetet. Ironikus módon sokan közülük eléggé szétzilált, megtépázott idegekkel érkeznek vissza a munkába, elfáradtak attól, hogy több műszakot vittek párhuzamosan a home office-ban mint korábban bármikor. Persze vannak olyanok is akik a magány elől menekülnének. Beletelik majd egy kis időbe, mire elérik a korábbi teljesítőképességüket, hatékonyságukat. A másik csoport nem akarja elhagyni a home office-t. Ennek biztosan több oka lehet, de tapasztalatom szerint három ok kiemelkedő számban fordul elő. Vannak olyanok, akik valóban megtalálták magukat a home office-ban, hatékonyan, elmélyülten, alkotó módon tudnak dolgozni és megspórolják maguknak az utazási időt. Sajnos szerintem ők vannak a legkevesebben. A második csoport azokból áll, akik új egyensúlyt teremtettek a munka-magánélet egyensúlytalanságában. Egymást közt szólva elvégzik a feladataikat az elfogadható szinten, és akkor belefér még a saját ügyek intézése és az „én” idő is. Szóval ez elég kényelmes számukra, a baj az, hogy a munkáltatók számára nem. Egyik felsővezető barátom kényszerült annak elmagyarázására, hogy bár kollégája a saját véleménye szerint a home office alatt is el tudta látni a feladatait, azzal az apró körülménnyel nem számolt, hogy ezek a feladatok csökkentett üzemmódban, a termelés leállítása mellett, csak a legszükségesebbek voltak. A rossz hír jelentem, hogy ebben az időszakban nem keletkezett árbevétel, márpedig abból fizeti ám a cég a bért meg az egyéb benefiteket.

A harmadik csoportba tartoznak azok, akik valóban rettegnek a megbetegedéstől. Szerintem ez túl nagy ár, amit megfizetünk ezért a helyzetért. Én biztosan nem szeretnék úgy élni, hogy állandó rettegésben töltsem a mindennapjaimat. Mert mikor lesz ennek vége? Ki az, aki egyszer csak majd ki meri jelenteni, hogy elmúlt a veszély, ráadásul még el is hisszük neki.

Ebben a helyzetben a legnehezebb az, hogy a munkáltató megismerje a visszatéréssel kapcsolatos ellenállás valódi okait. Ez a csoportosítás teljesen az én véleményem, lehet megkövezni érte, de sajnos nem állnak rendelkezésre adatok, kutatási eredmények, amikre a munkáltatók támaszkodhatnak. Mert ahogy az lenni szokott, senki nem az igazat mondja. Az őszinte párbeszéd hiánya munkavállaló és munkáltató között pedig alulteljesítéshez, félreértésekhez végül pedig konfliktusokhoz vezet. Na ez az igazi ár, amit meg kell fizetnünk.

Heti egy nap igen, több nem

Összefoglalva szerintem a túlzásba vitt home office nem hatékony. Nemcsak az önfegyelem hiánya vagy a vezetés ellehetetlenülése miatt. Nem ezek jelentik a megoldhatatlan problémát. Ami pótolhatatlan az a személyes kapcsolatból fakadó inspiráló erő, a pozitív, életenergiát növelő rezgésszám, amivel csak egy másik ember közelségében tudunk töltődni. A találkozások, a közös nevetések, a világmegváltó szakmai viták, a bolond ötletek amik nem történnek meg amikor csak felül rendesen felöltözve, kócosan, smink nélkül vagy borostásan bejelentkezünk az online megbeszélésre, hogy közben jobb kezünkkel a gépen megrendeljük az új étkezőszékeket és a bal kezünkkel megkavarjuk a levest. A változatosság gyönyörködtet. Legyen home office rugalmasan, hetente maximum egy napban, amikor tovább aludhatunk vagy napvilágnál elmehetünk sétálva a gyerekért, amikor alkotó szabadságra van szükségünk, vagy csak egyedül szeretnénk lenni. De ne feledjük, hogy mi olyan élőlények vagyunk, akik közösségben, fizikai közelségben tudunk valóban nagyot alkotni.

Csizy Beatrix
Enetha Learning Kft, ügyvezető

hrportal.hu