A pszihológusok a jelenségek imposztor szindrómaként emlegetik, amikor valaki folyamatosan úgy érzi, hogy a dicséret, siker nem az ő érdeme, legtöbbször el is vicceli, hessegeti a bókokat, vagy azzal reagál, hogy kisebbíti saját érdemeit.

Ismerősen csengenek ezek a mondatok? A Time magazin szerint az emberek 70 százaléka megtapasztalja élete során az imposztor szindróma tüneteit, melyek szélsőséges formában abban nyilvánulnak meg, hogy a dolgozó egyenesen csalónak érzi magát, és attól retteg mikor leplezik le, mikor derül ki, hogy nem is ért úgy a munkájához, mint a környezete hiszi. Az imposztor szindróma nem válogat, nőket, férfiakat, orvostan hallgatókat, marketing szakembereket, színészeket, tanárokat is egyaránt sújt. 

Lényegében az az elképzelés, hogy nem a saját tehetséged, kvalitásaid jutattak a karrieredben, tanulmányaidban oda, ahol tartasz, hanem a szerencse. Először 1978-ban írta le a jelenséget két pszichológus, Pauline Rose Clance és Suzanne Imes. Tanulmányukban főként azt vizsgálták, hogy különösen a nők élnek együtt ezzel a tévképzettel. 

Azóta a kutatások bebizonyították, hogy nők és férfiak egyaránt érintettek, és egyáltalán nem csak nők körében terjed az imposztor szindróma. Ma már akár gyereknél is, akik nem képesek magukénak érezni a saját sikereiket, meg tudják állapítani az imposztor szindrómát. 

• a "perfekcionisták" rendkívül magas elvárásokat szabnak magukkal szemben, és még ha 99 százalékban teljesítik is a kitűzött céljaikat, akkor is úgy érzik, kudarcot vallottak. Minden apró hiba miatt megkérdőjelezik saját érdemeiket, kompetenciáikat.
• a "szakértők" úgy érzik, minden információval a legapróbb részletekig tisztában kell lenniük a saját projektjüket, munkájukat illetően, és folyamatosan újabb képzési lehetőségeket, tréningeket keresnek, tanúsítványokat szereznek, hogy fejlesszék magukat. Sosem jelentkeznének egy álláshirdetésre, amelynél nem felelnek meg maximálisan minden kritériumnak, és sosem tesznek fel az osztályteremben vagy a munkahelyi megbeszéléseken kérdéseket. Attól tartanak, hogy butának tűnnek. 
• a "született zseni", amikor a munka vagy tanulmányok során valamilyen nehézséggel szembesül, rögtön úgy hiszi, hogy ez azt jelenti nem elég jó, hiszen nem tudja könnyedén venni az akadályt. Mivel a készségeket mindig könnyen sajátítják el, ha valamibe a szokottnál több energiát kell fektetniük, akkor meggyőzi őket az agyuk, hogy ez a bizonyíték: valójában nem is olyan okosak, mint hiszik, és mint a környezetük gondolja róluk, tehát csalók.
• a "szólózók" úgy gondolják, ha valamit nem tudnak önállóan megoldani, és valamilyen területen segítségre szorulnak, akkor kudarcot vallottak.
• a "szupermanek" és "csodanők" folyamatosan kényszerítik magukat, hogy még keményebben dolgozzanak, hogy bizonyítsák maguknak és másoknak, hogy megérdemlik az elismerést, és nem imposztorok. Úgy érzik, az élet minden területén - munkahelyen, szülőként, párkapcsolatban - sikeresnek kell lenniük, és ha valamit nem sikerül megvalósítaniuk, rástresszelnek. 

Erre nincs egyetlen jó válasz. Egyes szakértők különböző személyiségjegyekkel, zavarokkal - szorongással és neurózissal - magyarázzák, míg mások a családi okokra, vagy viselkedési problémákra vezetik vissza. Esetenként gyermekkori tapasztalatok, mint például hogy sosem voltak elég jók az osztályzataik a szüleiknek, vagy hogy a testvérük folyton túlszárnyalta őket bizonyos területeken, hagynak ilyen nyomot az emberben, mely kihatással van az egész felnőtt életére. 

Az olyan tényezők is imposztor szindróma kialakulásához vezethetnek, mint a környezet hatása, vagy az intézményesített megkülönböztetés. Ha valaki olyan környezetben tanul, dolgozik, ahol általánosak a kompetenciákat érintő sztereotípiák - például nők vagy más társadalmi csoportok, kisebbségek tanulási képességeit illetően - ez bárkit könnyen megingathat az önbizalmában. Így ha el is ér valamit, nem tudja saját érdemnek tekinteni, és minél erősebben és tovább érik ezek a hatások, annál valószínűbb, hogy imposztor szindróma alakul ki nála. 

Az első és legfontosabb lépés, hogy felismerjük a jeleit, és tudatosítjuk magunkban a problémát. Ez alapvető ahhoz az elhatározáshoz, hogy változtatni tudjunk rajta. Kezdetben elég csak megfigyelnünk a viselkedésünket, mikor észleljük magunkon a tüneteket. Amikor már tudjuk tudatosítani ezeket a helyzeteket, akkor elkezdhetjük az automatikus reakcióinkat kritikus szemmel nézni. 

A pszichológusok szerint az egyetlen különbség azok között, akik megtapasztalják az imposztor szindrómát és azok között, akik nem, hogy hogyan kezelik a kihívásokat. A gondolatokat, amelyek a negatív önképet erősítik felül lehet vizsgálni. Azt kell szem előtt tartani, hogy akik nem szenvednek ettől a jelenségtől, és magabiztosan veszik a kihívásokat, a sikereikre is képesek büszkék lenni, azok nem intelligesebbek, vagy kompetensebbek. Az egész csak azon múlik, hogy hogyan értékeli a helyzetét, karrierjét, sikereit és kudarcait. Gyakorlatilag egy szemléletváltásra van szükség.

Az is nagy segítség lehet, ha észrevesszük magunkon az imposztor szindróma jeleit, ha megosztjuk ezt egy bizalmas baráttal, vagy "mentorral", pszichológussal. Sokat segíthet egy olyan ember véleménye, aki kívülről lát minket, és azt amit elértünk, főként egy olyan személy, aki szakértője is a témának, ha súlyos az ügy. 

A legtöbb ember időről időre szembesül olyan helyzetekkel, amikor kételkedik a saját tapasztalatában, képességeiben, ez teljesen normális. A lényeg, hogy ezek a kétségek ne tudják átvenni az irányítást az élet minden területén, ne ezek irányítsák a döntéseket. Mindenkinek lehet néhány "imposztor pillanat" az életében, de nem szabad úgy élni az életet, hogy folyamatosan csalónak éri magát az ember a munkában, vagy az élet bármely területén.

penzcentrum.hu