Lapjuk 2016. július 5-i számában érdekes írás jelent meg a kiváló magyar növénygenetikus és biotechnológus, Dudits Dénes akadémikus tollából a génmódosított növények termesztése és állatok tenyésztése védelmében, mely – a tudomány nevében – alaptörvényünk erre vonatkozó tiltó rendelkezését elhibázottnak minősíti. A cikk szaktudományos szempontból kifogásolhatatlan, ám messze túlmegy a genetika határain, és mint ilyen, jellegzetes példáját adja annak, hogy miképpen tekint egy szaktudomány saját horizontjából a világra, miképpen szeretné meghatározni életünket, sorsunkat (esetünkben azt, hogy mivel táplálkozzunk): az írás nem titkolt célja, hogy a tudományosságra – valójában egy konkrét szaktudományra, a genetikára – hivatkozva megtörje azt az általános társadalmi konszenzust, amely a genetikailag manipulált termékek elutasítása tekintetében a magyar közvéleményt jellemzi.

Bár szembeötlő, hogy a szerző sehol sem foglalkozik az új genomszerkesztési technikákkal előállított élelmiszerek lehetséges egészségügyi mellékhatásait érintő aggodalmakkal, tekintsünk el ettől. Mert bármily fontos is ez a problémakör, az igazi kérdés mégsem ez, hanem az, hogy miért, mi célból van szükség arra, hogy a hagyományos módszerekkel nemesített mezőgazdasági termékeket lecseréljük az örökítőanyagba történő közvetlen beavatkozással manipulált új haszonnövényekkel és állatokkal. Dudits Dénes e kérdést nem teszi föl ilyen kifejezett formában, de akaratlanul is azt sugallja, hogy ami hagyományos, az alacsonyabb értékű a tudomány segítségével mérnökileg megtervezett újhoz, a mesterségeshez képest: írását áthatja az a meggyőződés, hogy az emberiségnek a tudomány segítségével uralnia kell a természetet, s ha lehet, az új géntechnológiák produktumaival kell helyettesíteni a mezőgazdaságban jelenleg elterjedt, a nemesítés hagyományos eljárásaival kifejlesztett fajtákat. Ennek részeként a génmanipulációval létrehozott új fajták iránti igényre hivatkozik, és konkrét előnyként a nagyobb produktivitást, a hasznosíthatóságot és „a piaci érték növelését” említi meg.

Csakhogy ezek a tényezők elsősorban a profitorientált gazdasági monopóliumok, valamint a mögöttük álló pénzügyi és politikai csoportok érdekeit fejezik ki. A fogyasztói igények viszont mások. Az egyszerűség kedvéért csupán néhány közismert példával: ismerjük a szemet elkápráztató, szép piros, nagy szemű földiepret és almát, melyekkel semmi gond nincs, hiszen ízük nem rossz, fogyaszthatók, csak éppen a hagyományos, apróbb, kevésbé piros, de zamatos magyar társaikhoz szokott vásárló számára fantáziátlanul ízetlenek. S tudjuk azt is, hogy az állattenyésztésben a „gazdaságosság” és „hatékonyság” egyoldalú hívószavának kis híján áldozatául esett a magyar mangalica és szürke marha, melyek húsának kiváló minősége, pozitív táplálkozás-egészségügyi hatása ma már közismert.

De a szocialista gazdálkodás nagy központi programja a „gazdaságosság” nevében ugyancsak majdnem eltüntette a szintén előnyös tulajdonságokkal rendelkező magyar tarka szarvasmarhát (a „pirostarkát”) is, amelyet már a modern korban, a XIX. század végén nemesítettek a szürke marha és a szimentáli keresztezésével. A gondozók „szinte késhegyig menő harcot folytatnak, hogy a magyar exportból származó húsból kapjanak, mert azt kétszeres áron tudják értékesíteni (…) Mint mondották, az olasz és a tengerentúlról érkező marhák húsát a »plebs« kapja, illetve vásárolhatja, míg – főleg – a Dunántúlról származó magyar állatok kitűnő márványozott húsát az »elit« fogyasztja” – összegzi Ettig László a pirostarka kapcsán az egyik nyugati fogadóállomáson szerzett tapasztalatát a fajta bonyhádi változatáról írott könyvében.

A hagyományos magyar mezőgazdasági termékek jó minőségűek és magas színvonalúak. Semmi szükség sincs arra, hogy azokat a nagyobb termésátlag, a hatékonyság és a gazdaságosság nevében lecseréljük az új technológiákkal előállított, a nagy monopóliumok és kereskedőcégek igényei szerint manipulált új fajtákkal. Kár volna, ha a mai magyar szántóföldi kultúrát – s ennek részeként a világszerte elismert magyar búzafajtákat – feláldoznánk a monolit, tisztán mennyiségi tömegtermelés oltárán. Mert a környezettudatos fogyasztók részéről nincs igény az új technológiák által előállított fajtákra. A tömegkultúra képviselője persze mindent elfogyaszt, amit eléje helyeznek és fogyasztható. Ám a műveltebb, igényesebb rétegek Európában sehol sem vágynak sem génmódosított, sem genomszerkesztett növényekre, míg a hatékonyság nevében kiszorított hagyományos fajták, valamint az ugyancsak kevésbé „hatékony” biotermesztés iránt növekszik az igény és a kereslet.

S itt jelenik meg az amerikai cégek által Európába elterjeszteni kívánt új növényfajták különös veszélyessége. Ezek ugyanis kifejezetten agresszívak, nem lehet őket lokálisan termeszteni: megjelenésük esetén fokozatosan megfertőznék a hagyományos szántóföldi növények termőterületeit, és lehetetlenné válna a csupán hagyományosan nemesített növények iránti fogyasztói igények kielégítése. Mert a hagyományos szántóföldi kultúra megőrzése Európában nem hátrány, hanem kifejezetten előny, mégpedig nem csupán kulturálisan, hanem gazdaságilag is. Az ezzel ellentétes állítás – mármint hogy Európa emiatt hátrányba kerül az Amerikai Egyesült Államokkal szemben – ekvivalens azzal az állítással, hogy az amerikai monopóliumok és politikusok jótékony nagybácsik, akik aggódnak Európa sorsáért, és még saját magunknak is hátrányt okozva rá akarják kényszeríteni testvérkontinensüket arra, hogy behozza velük szembeni lemaradását.

Dudits Dénes arra hivatkozik, hogy a tudomány meghaladta a GMO-vitát, s ezalatt azt érti, hogy az új genomszerkesztési technológiával előállított fajták a ma érvényes EU-definíció szerint már nem tartoznak a genetikailag módosított szervezetek közé. Ennek megfelelően azt javasolja, hogy célja helyett szó szerint értelmezve alaptörvényünk vonatkozó rendelkezését, engedélyezzük ezeket a GMO-tiltás alá eső növényekkel gyakorlatilag azonos jellegű, de a formális definíció szerint már nem GMO-nak számító új fajtákat. Csakhogy a genetikailag manipulált termékekkel kapcsolatos fönntartások nem csupán a genetikai beavatkozás módjával, hanem legalább annyira az eredményeképpen kapott fajtákkal szemben fogalmazódtak meg. A hagyományos mezőgazdasági kultúrának mint értéknek a megőrzését pedig az új módszerrel létrehozott fajták is veszélyeztethetik. alaptörvényünk vonatkozó rendelkezése viszont éppen a hagyományos mezőgazdasági kultúra megőrzésére irányul, és szellemével ellentétes volna, ha ezen új módszerekre hivatkozva a GMO-fajtákkal gyakorlatilag ekvivalens genomszerkesztett fajtákat engedélyeznék. Nem hátrány, hanem mind kulturálisan, mind gazdaságilag kifejezetten előny, hogy alaptörvényünkben – talán a világon egyedül – szerepel ez a passzus, és ezért oda kell figyelnünk, nehogy azt a szavakkal bűvészkedve valamely érdekcsoport kijátssza.

A szerző tudományfilozófus

Forrás: mno.hu