A Népszava „Sztrájkdilemma” című írásában Juhász Dániel úgy ítéli meg, hogy merész dolog a sztrájkkal való fenyegetőzés, hiszen „létrejött egy ördögi kör: a szakszervezet erőtlenné válik, ha a dolgozó nem áll oda mellé, amikor hívják. A dolgozó viszont azért nem áll oda, mert attól tart, az erőtlen szakszervezet nem tudja megvédeni.” Azt gondolom, hogy ezzel a megállapítással nehéz vitatkozni. 

A pedagógusok bejelentésével egyazon napon, Róma történetében először általános munkabeszüntetésre került sor, a köz- és versenyszféra munkavállalóinak nagy tömege (több tízezer ember) sztrájkba lépett. Csatlakoztak az akcióhoz a fővárosi orvosok, pedagógusok (!), szemetesek stb., de a múzeumok egy része sem nyitott ki, és leállt a római bíróságok munkája. A vasutasok sem maradtak ki a megmozdulásból. 

Ma még nem tudni, hogy milyen eredményt ért el ez a széleskörű - politikai tiltakozást is kifejező - munkabeszüntetés, de hogy érdemi következményei lesznek, az nem kétséges. Olasz barátaink nem körülményeskedtek, nem játszottak bizottságosdit, nem sumákoltak, hanem egyértelműen megmutatták a politikai, gazdasági és kulturális szempontból kiemelkedő fontosságú metropolis vezetőinek, hogy „tele van a hócipőjük”. A 60 milliós Olaszországban a szakszervezeti tagok száma meghaladja a 10 milliót, míg a 10 milliós népességű Magyarországon csak jó esetben éri el a 320 ezret. Tudom, hogy az aktivitás és a hatékonyság nem mennyiségi kérdés, de érdekvédelmi/érdekérvényesítési szempontból biztosan nem hátrány, ha az öntudatos munkavállalók tömegei szakszervezetekbe tömörülnek. Itáliában az összes munkavállaló arányában a szakszervezeti szervezettségi szint meghaladja a 20 százalékot, nálunk nem éri el a 8-at, és folyamatosan csökken. Az üzleti szférában csak 4-5 százalék ez az arány.

A római megmozdulás – és bármennyire furcsa – a magyar önkormányzati választás egy irányba mutat. Mindkettő azt bizonyítja, hogy csak egységes és határozott fellépéssel lehet jól képviselni politikai értékeket és munkavállalói érdekeket. Az olasz fővárosban nem egy ágazat emelte fel a hangját saját céljai elérése érdekében, hanem különféle szakmák egymással szolidáris munkavállalói bénították meg a 2,7 milliós főváros életét. Emlékezzünk: a tavaly késő ősszel elfogadott – munkavállalói szempontból kifejezetten aggályos – Munka Törvénykönyve módosítás (szakszervezeti szlengben: „rabszolga-törvény”) néhány városban kisebb-nagyobb demonstrációt váltott ki, de szervezett és tömeges (esetleg országos szintűnek minősíthető) akció megszervezéséhez nem volt elég erő. Az inkriminált törvényhely (400-as túlórakeret, hároméves elszámolási időszak stb.) ma is hatályban van.

Nem vitatható, hogy Magyarországon a közszolgálati szférában (esetünkben a közalkalmazotti jogállású pedagógusoknak) nagyon nehéz tömegeket megmozdító és ebből eredően eredményes, illetve sikeres sztrájkot szervezni. A pedagógusoknál tovább rontja a helyzetet, hogy a szakma megosztott: létezik a Pedagógusok Szakszervezete (PSZ) és a jóval alacsonyabb taglétszámú Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete (PDSZ). Jellemzően külön utat járnak, együttműködésük esetleges, csaknem véletlenszerű. Aktuális példa: a PDSZ már augusztus közepén kilépett a Szakképzési Innovációs Tanácsból, a PSZ csak most, október 24-én. Nem „szólt” volna nagyobbat, ha a két – a szakmát alapvetően meghatározó – munkavállalói érdekképviselet demonstratív módon, egy időpontban jelenti be a távozását a SZIT-ből? De most talán van arra remény, hogy a jövő januárra tervezett pedagógus munkabeszüntetésre közösen mozgósítanak. És vajon mit lép a harmadik „kistestvér”, a Magyar Közoktatási és Szakképzési Szakszervezet? A Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezetéről már nem is teszek említést. 

Abszolút világos és egyértelmű, hogy a januárra tervezett munkabeszüntetés csak akkor lehet eredményes és sikeres, ha a bölcsődei dolgozóktól kezdve az egyetemi oktatókig bezárólag egységesen és szervezetten lépnek fel kéréseik, követeléseik teljesítése érdekében. Továbbmegyek: ha ez kevésnek bizonyul, akkor más stratégiai ágazatokban dolgozó munkavállalók együttérzésére és támogatására is szükség lehet. 

De ha megint csak mutogatásra, maszatolásra és testületi döntések mögé való elrejtőzésre képes a magyar szakszervezeti mozgalom, akkor azt tudom javasolni, hogy még időben álljanak le a sztrájkfenyegetéssel. Épeszű magyar munkavállaló ugyanis biztosan nem fogja kockáztatni az állását, a biztonságát és a jövőjét egy gyenge és társadalmi támogatást nem élvező kiscsoportos és már előre láthatóan hatástalan akcióért. A sztrájk hatékony fegyver, de vigyázat: visszafelé is elsülhet! A szerző közgazdász / Dr. Dávid Ferenc /

nepszava.hu