Mit csinálnak most a szakszervezetek?

A sztrájk-előkészítő bizottságnak a jelenlegi fő feladata – főleg egy ilyen viszonylag nagy kockázattal bíró országos sztrájk esetén – az ún. sztrájkhajlandóság felmérése, azaz annak a kiderítése, hogy a sztrájkban a munkavállalók hányada venne részt, ágazatok és munkahelyek szintjeire lebontva. Ezek az adatok ahhoz is szükségesek, hogy a szakszervezetek eldönthessék, hogy egyáltalán meghirdetik-e a sztrájkot. Ilyenkor meg kell alakítani a hivatalos sztrájkbizottságot, és a szándékot be kell jelenteni a kormánynak, amelynek ezután 5 napja van létrehoznia a saját tárgyalódelegációját. A vita tárgyában illetékes tárca, illetve annak vezetője képviselheti a kormányt – jelen helyzetben ez a Varga Mihály vezette pénzügyminisztérium, mint a munka törvénykönyvéért és általánosságban a foglalkoztatásért felelős tárca lenne.

Mindezek után megkezdődhetnek a tárgyalások a delegációk között, azonban Berki kiemeli, hogy azok nem történhetnek a munkavállalók és a közvélemény ezzel párhuzamos, folyamatos tájékoztatása nélkül.

Tehát tulajdonképpen három irányban kell a sztrájkbizottságnak dolgozni: egyrészt a munkabeszüntetést szervezni, másrészt a kormánnyal folytatandó tárgyalásokra felkészülni, a stratégiát kidolgozni, harmadrészt a közvélemény informálásával is kell foglalkozni.

A belső tájékoztatás önmagában is elég nagy munkát jelent, ebben a helyi szakszervezeteknek a nagyobb, ágazati szakszervezetek és a konföderációk is segítséget tudnak nyújtani.

Amiben valószínűleg a leginkább segítségre szorulnak a helyi szakszervezetek, az a jogszabályokhoz való alkalmazkodás. Itt kiemelkedő szerepe lehet a sztrájktörvény 2010-es módosításának, amely egyrészt a még elégséges szolgáltatásra  vonatkozó szabályt is átalakította, másrészt a jogellenes sztrájk eseteit is kiterjesztette.

Emiatt azok is tanácsra szorulhatnak, akik korábban már megtanulták, hogy hogyan kell a sztrájktörvényt alkalmazni.

Egy példa: bekerült a jogellenes sztrájk esetei közé az „együttműködési kötelezettség megszegése”, ami viszont eléggé tisztázatlan fogalom, senki nem mondta meg pontosan, hogy egy sztrájknál mit jelent az együttműködés. Például kérdés, be kell-e jelenteni a sztrájk időpontját a munkáltatónak vagy nem? Volt már példa olyan sztrájkra, amelynél ez nem történt meg és amely nem lett emiatt jogellenes, de létezik olyan bíráknak készített jogszabálymagyarázat, amely szerint a sztrájkolók kötelesek jelezni a munkáltatóknak, hogy a sztrájk mikor kezdődik.

Azok a politikai pártok, akik szóban kifejezték, hogy támogatják a szakszervezetek sztrájk-szándékát például jogi segítségnyújtással tudnák ezt tettekben is kifejezni.

Kérdés, hogy a szakszervezetek kívánják-e, hogy a pártok segítsenek nekik, vagy inkább saját erőforrásból kívánják a problémáikat megoldani attól tartva, hogy a pártok csak „ráúszni” kívánnak a sztrájkhullámra. A szakszervezetek már régóta szeretnék megszüntetni azt a közvélekedést, hogy ők bármilyen párthoz tartoznának. A rendszerváltás után több konfederációról volt ilyen kép, nevezetesen a LIGA az SZDSZ-hez, a Munkástanácsok az MDF-hez, az MSZOSZ, mint a régi „pártállami” szakszervezet pedig a szocialistákhoz volt társítva, a SZEF és az ÉSZT viszont sikeresen tartotta fenn a pártsemleges konföderáció imázsát. Annak ellenére, hogy a szakszervezetek pártsemlegessége mint elvi kívánatos elvi minimumnak tűnik számukra, ma is léteznek keresztény, baloldali, liberális szakszervezetek, ami hatással van a közöttük folyó együttműködésre is.

Mik lehetnek a követelések?

A mostani tiltakozásoknak sarkalatos pontjává vált a Munka törvénykönyve módosítása, az ún. Rabszolgatörvény, amely jelen esetben olyan kiinduló követelés, amelyre ráépül a Munka törvénykönyve felülvizsgálatának igénye. A kormány eddigi megnyilatkozásai a Rabszolgatörvény eltörlését egyértelműen elhárították.

Az oktató szerint a Rabszolgatörvénynél mélyebb problémát jelent, hogy a magyar munkavállalók körülbelül fele méretlen munkaidővel dolgozik.

Ezt azzal illusztrálja, hogy az elmúlt napokban megjelentek az Eurostatnak (az EU statisztikai hivatala) olyan mérései, amelyek a kontinensen az egyik legalacsonyabb túlóraszámokat találták Magyarországon, mely számokat a magyar Központi Statisztikai Hivatal jelentette az Eurostatnak, azokat pedig a cégek a KSH-nak. Mindez csupán annyit jelent, hogy a cégek nem jelentik le a túlórákat. A magyar munkavállalók 40%-a minimálbérre van bejelentve, a részmunkaidős foglalkoztatás is azért ilyen nagy, mert a munkaidő másik részét nem tartják nyilván és zsebbe kapják a munkavállalók a fizetésük erre jutó részét.

Ebből az következik, hogy valójában nem tudjuk, hogy az emberek mennyit dolgoznak, de úgy tűnik, hogy nagyon sokat és ezzel nyilván összefügg, hogy nagyon betegek.

Berki szerint a magyar egészségügy jelenlegi állapota annak is köszönhető, hogy „beláthatatlan hajsza” vannak az egészségügyben is, azt pedig csak viccnek tudja értelmezni, amikor valaki azt állítja, hogy a munkavállalónak szabad döntése van arról, hogy túlórázik-e.

Az továbbra sem teljesen világos, hogy erre a jogszabályra – amellyel szemben elég könnyen könnyen lehet érvelni,  – a kormány szempontjából mi szükség volt, de Berki szerint valószínűleg az állami szférában kialakult munkaerőhiányt próbálják tüneti szinten orvosolni, hiszen „épeszű munkáltató nem csinálja ezt a munkavállalóival”.

Mindenesetre értelmes követelés a szakszervezetek részéről, hogy a Rabszolgatörvény visszavonásán túl a kormány leüljön velük, és közösen közösen vizsgálják felül a munka törvénykönyvét.

Berki úgy látja, „ebben a pillanatban a kormány tárgyalási hajlandósága nulla”, ezért ő jelenleg azért szurkol, hogy ezek a tárgyalások egyáltalán létrejöjjenek, szerinte azután már bármi megtörténhet. Azonban ha a kormány a sztrájkfenyegetés esetén sem mutat kompromisszumkészséget, akkor két kimenet lehetséges: az eszkaláció és a kifulladás, mindkettő „iszonyú veszteség lenne az ország számára”.

„A sztrájk maga csak eszköz”

De más eszköz láthatólag nincsen. Berki szerint azt látni, hogy tüntethet egy, kettő, tízezer, vagy harmincezer ember,

„a tüntetések nem hatásosak.”

Berki a rendszerváltásig visszamenő munkaügyi konfliktusokat elemző adatbázisa alapján azt látja, sztrájkok esetén a munkavállalói követelések elérése mintegy 70%, ami tüntetések esetében csak 30%-os. A tüntetések tehát kevésbé voltak hatásosak ezalatt a 30 év alatt, ráadásul általánosságban is elmondható, hogy 2010 óta szinte minden kormánynak szóló tüntetés eredménytelen volt, vagy csak csekély eredménnyel járt.

Hogy a tüntetések és a sztrájkok együttesére hogyan reagálna a Fidesz-kormány, egyelőre nem tudhatjuk, de azt igen, hogy egy általános sztrájk olyan gazdasági veszteségeket is okozhat, amelyekből akár költségvetési hiány-probléma is keletkezhet.

Ennek alapján Berki szerint van megegyezési lehetőség, de nem lehet előre tudni, hogy mennyi kitartásra van ehhez szükség, illetve, hogy mire képesek a munkavállalók, meddig tudják a szervezők fenntartani a sztrájkhajlandóságot, ha van ilyen egyáltalán.

Egy kemény tény van: hogy a magyar munkavállalók jelentős részének nincsen megtakarított pénze.

A nagyobb szakszervezeteknek azonban van a sztrájk során kieső fizetés pótlására létrehozott sztrájkalapja és tud sztrájksegélyt fizetni, a kisebbekre azonban ez nem feltétlenül igaz. Vagyis itt is tehát szoros együttműködésre lesz szükség a szakszervezetek között.

Berki szerint hatékony szervezéssel még az általános sztrájkra is van lehetőség, mivel az emberek jelentős része a hajlandó „beleállni”, miközben egyre több hír jelenik meg arról, hogy az emberek másik részében viszont egyáltalán nincs sztrájkhajlandóság. Ezért igen fontos, hogy a lehető legpontosabban mérjék fel a szakszervezetek a munkavállalók szándékait.

Mit tehet a munkáltató?

A munkáltató nem peres eljárásban kérheti a bíróságtól peren kívül, hogy nyilvánítsa jogellenesnek a sztrájkot. A jogellenes sztrájk esetei fel vannak sorolva a törvényben, de de itt is létezik jogbizonytalanság. Például a 2010-es módosítás szerint a még elégséges szolgáltatás biztosítása nélkül a sztrájk jogellenes, azaz el sem kezdhető anélkül, hogy a még elégséges szolgáltatás ne lenne megállapítva.  Nyilvánvalóan kell lenni víznek, gáznak, áramnak, közlekedésnek de ezen túl nincs pontosan leírva, kinek kell még elégséges szolgáltatást biztosítani. Jelenleg arról is csak bíróság tud dönteni, hogy a kétséges esetekben kell-e még elégséges szolgáltatás biztosítani vagy nem. Itt azonban adódnak kiskapuk, amiket a sztrájkszervezők kihasználhatnak, ahogy azt az Új Egyenlőségen Balczer Balázs is bemutatta egy példával:

A tömegközlekedésben elégséges szolgáltatást jelenthet elegendő járatnak az elindulása, még akkor is, ha azokon nem történik jegykezelés, ezzel jelentős bevételkiesést teremtve adott állami vállalatnak.

A bírósági döntések és a pontos jogszabályok hiánya miatt azonban változatlanul kockázatot vállal az, aki ilyen sztrájkot szervez, Berki szerint pedig a szakszervezetek mindenképpen jogszerű és – adott esetben a – a még elégséges szolgáltatást is biztosító sztrájkot kívánnak végrehajtani.

Ha a bíróság öt napon belül kimondja, hogy a sztrájk jogellenes volt, az azonnali elbocsátással is járhat, a szervezőket még a károk megtérítésére is lehet kötelezni. Utóbbira azonban – szerencsére – a sztrájktörvény létezése óta nem volt precedens, még nem volt olyan munkáltató aki egy ilyen kártérítési pert elindított  volna, egy ilyen perben a munkáltató győzelme az érintett szakszervezet végét jelentené.

A jogi út mellett a munkáltató alantasabb módszerekkel is élhet: finom és kevésbé finom utalásokkal jelezheti a munkavállaló felé, hogy a sztrájk után ki fogja rúgni, mutogathat a szakszervezeti vezetőre, hogy „bezzeg ő milyen jól keres”, de Berki szerint ezek az aljaskodások nem általánosak, hanem inkább kivételek.

Csak félig szabályozott az ún, sztrájktörők alkalmazásának kérdése. Ritkán fordul elő, hogy egy teljes cég leáll, de ha elég sokan sztrájkolnak, elvileg lehetősége lenne egy cégnek külsős munkaerő felvételére a még elégséges szolgáltatás biztosítása érdekében, ám itt sem tiszták a részletek. Annyit tudunk, hogy sztrájk idején tilos munkaerőt kölcsönözni és állami munkaközvetítőtől bárkit felvenni.

„Nagyon sok függ attól, hogy a média mit csinál”

Berki szerint a közvélemény jelentős része ebben a pillanatban szolidáris a sztrájk ötletével, de a jelenlegi médiaviszonyok között ez nem biztos, hogy fenn tud maradni. Ezért is kiemelkedően fontos, hogy a szakszervezetek odafigyeljenek a tájékoztatásra és a médiára, mert szerinte azok a sztrájkok, amelyeket a média támogatott, azok a társadalom támogatottságát is megnyerték, amelyeket pedig negatívan prezentált, azoktól a közvélemény is elpártolt előbb-utóbb.

Az oktató szerint sok kockázat van mindebben, de úgy gondolja, hogy ha a szakszervezeti mozgalom komolyan gondolja, a munkavállalók érdekeinek védelmét,

„akkor ehhez minden eszközt igénybe kell venni, és ha más eszköz nincs, akkor ez van.

Forrás: Mérce / szakszervezetek.hu