Szinte közhelynek számít, hogy munkaerőhiány van Magyarországon, és egyelőre nem látszik, hogy javulna a helyzet, sőt a demográfiai helyzet romlása, az elvándorlás és az ellentmondásos nyugdíjszabályok miatt évente harmincezer fővel szűkül a hazai munkaerő-piaci kínálat. Hogyan jutottunk el néhány év alatt ebbe a helyzetbe? Milyen okok húzódnak meg a folyamat hátterében, és mi lehet a kiút? Többek között erről beszélgettünk a munka világának egyik legjelesebb magyar szakértőjével, Dávid Ferencközgazdásszal, aki három évtizedes érdek-képviseleti pályája végén éppen az interjú előtti napon vonul maga is nyugdíjba.

Hogyan értékelné a jelenlegi helyzetet?

– Kései ébredés állapotában vannak a magyar vállalkozások, de ugyanez igaz az érdekegyeztetés, illetve a gazdaságpolitika egész körére. Azt hiszem, érdemes végiggondolni, hogy a rendszerváltástól, amikor másfél millió munkahely veszett el, egészen máig, a teljes foglalkoztatottság pillanatáig, hogyan jutottunk el, mert voltak olyan pontok, amikor ez a folyamat előre látható lett volna. Amivel kellett volna számolni már az uniós csatlakozás környékén, de legkésőbb 2010 körül, hogy ha az uniós munkaerőpiacok megnyílnak, akkor a nyugati és a magyar bérek miatti különbségek miatt a kvalifikált munkaerő – és nemcsak a diplomások, hanem a jó szakmunkások is – elvándorol. És ez be is következett. Tarthatatlan volt az állapot, hogy ugyanazért a munkáért a nyugati határ osztrák oldalán négyszer annyit fizettek. Ahogy megnyílt az osztrák és a német munkaerőpiac, el is indultak.

Dávid Ferenc – Kép: PP, Fotó: L. Luska Tivadar

És a tömeges elvándorlás valóban előre látható volt?

– Tökéletesen használható statisztikák vannak arra, hogy mi az az összeg, amiért egy dolgozó külföldre vált. Ha nem kapod meg itthon a nyugati bér kétharmadát, akkor ezer kilométeren belül minden további nélkül megindulnak a munkavállalók. A németországi München például még ezen a körön belül van, és látjuk is, hogy ez volt az egyik elsődleges célpont – ez megtörtént. 2011-ben telt le a német és az osztrák munkaerő-piaci derogáció, akkortól datálódik a magyar munkaerő-piaci helyzet változása, ráadásul erre a helyzetre az is erősített, hogy olyan intézkedések történtek, amelyek rásegítettek, hogy elvándoroljon a munkaerő.

Milyen intézkedések voltak ezek?

– Az egyik dolog maga a munkaerőpiac megnyitása volt, tehát hogy elmentek a fiatal, középkorú, kvalifikált munkavállalók Ausztriába és Németországba. A másik dolog a nyugdíjrendszer egyik fontos vívmánynak tartott változtatása volt, a nők negyven év munkaviszony utáni nyugdíjba vonulási lehetősége. Ez óriási hiba volt. Azonnal vesztett a munkaerőpiac 100–150 ezer egészséges és gyakorlott munkavállalót. Egy emelkedő nyugdíjkorhatárokkal szembenéző társadalomban kiemeltek egy teljesen specifikus réteget – a diplomásokra ugye ez a törvény nem vonatkozik –, és azt mondták nekik, hogy menjetek nyugodtan nyugdíjba. Nem a munkakörük, nem az egészségi állapotuk miatt, hanem egyszerűen azzal az indoklással, hogy nők. Ez hatalmas méretű vesztesége volt a munkaerőpiacnak. A harmadik, a munkaerőpiacot nagyon negatívan érintő intézkedés pedig az volt, hogy az alap és a szakképzés, magyarán a közoktatás alappillérei egyszerűen elhaltak. Volt még több más ok is, de ez volt a három döntő tényező.

Kép: PP, Fotó: L. Luska Tivadar

A szakképzés állandó téma….

– Igen, mert itt rejlik a helyzet megoldásának a kulcsa. Azt ugyanis fontos tudni, hogy elsősorban nem mennyiségi munkaerőhiány van. Van 110 ezer közfoglalkoztatott, itt van 200–210 ezer álláskeresési támogatáson lévő, és 100–150 ezer csellengő, aki semmilyen regisztrációban nem szerepel. Tehát mennyiségileg megvan a munkaerő, ott vannak az emberek. De ez a tartaléksereg jelenleg nem, vagy alig foglalkoztatható. Ebben rejlik a szakképzés és az alapképzés tönkretételének tragédiája. Nem az a gond, hogy egy kőműves nem tud Arany Jánost idézni – bár megjegyzem, azért ez sem elhanyagolható probléma szerintem –, hanem hogy az alapképzésből kikerülő gyerekek negyede-harmada funkcionális analfabéta, a szakképzés pedig szimplán és egyszerűen tönkrement, ez megmásíthatatlan tény. Az elmúlt években zajló kapkodás, a rendszer elemeinek folytonos átnevezgetése is azt jelzi, hogy ezzel a kormány is tisztában van, de az átgondolatlan intézkedésekkel csak még rontottak a helyzeten. Lassan eltelt tíz év, kijött sok tízezer gyerek ebből a rendszerből, és mi az eredmény? Nem tudsz bemenni egy műszaki boltba, mert az eladó tudása még a te tudásodat sem éri el. Ha valami kütyüt akarsz venni a mosógépedhez, akkor le kell fényképezned, az interneten kikeresned, és még akkor is lehet, hogy jobban jársz, ha te magad rendeled meg és szereled be. És ez csak a kereskedelem, szinte minden szolgáltatási ágazatban ez van. És mindezért egyre többet kell fizetni. Hát ez nagyon vissza fog ütni.

Ha így emelkednek a bérek, akkor az a helyzet fog előállni, hogy egy jól kereső réteg fog rossz szolgáltatást kapni, drágán. Ez nyilván nem működhet így. Erre most feltalálják a meleg vizet, és újra jön a technikumi rendszer? Mikor a hetvenes nyolcvanas években már ez működött, méghozzá kiválóan működött Magyarországon? Talán nem kellett volna tönkretenni. A másik rettenetes hibás döntés volt – ezért szégyellem is magam, hogy nem tiltakoztam ellene hangosabban –, a tankötelezettség leszállítása volt 16 éves korra.

Így állt elő az a helyzet, hogy 16 évesen kilökünk embereket a munkaerőpiacra, rossz alapképzéssel, rossz szakképzéssel. Az élen állunk a szakiskolai lemorzsolódásban. Rögtön vissza kellene emelni a kötelezettséget 18 évre, sőt, és ezzel a véleményemmel nem vagyok egyedül, a 20 éves korig tartó tankötelezettséget tartanám ideálisnak. Egyetlen gyereket sem lenne szabad veszni hagyni. Jók a kormány családvédelmi tervei, de azok a babák még csak most fognak megszületni. Ezek a gyerekek most kamaszok, ezeket a gyerekeket most kellene visszaültetni az iskolapadba. Ezek a gyerekek megvannak. Sőt, mondok még valamit: ahogy emelkedik a nyugdíjkorhatár, ezek a kamaszok 70 éves korukig fognak dolgozni, hat-hét évvel többet, mint a jelenlegi munkavállalók.

Ha tudjuk ezt, akkor csak be kellene fektetni még egy-két évet a képzésükbe. Gondoljunk bele, hogy az a gyerek húszéves korától hetvenéves koráig fog dolgozni. Humánus emberként, de munkáltatóként is azt mondom, hogy olyan készségeket és képességeket kell fejleszteni, megtanítani nekik, amivel képesek lesznek egy fél évszázadon keresztül a munkaerőpiacon maradni. Most a hosszú távú gondolkodás teljes mértékben hiányzik a magyar oktatásból. Hát akkor hogyan és mire képezzük ezeket a kölköket?

Kép: PP, Fotó: L. Luska Tivadar

De a szakképzés reformja és a tankötelezettség korhatárának megemelése nem segít a jelenlegi helyzeten. Mit kezdhetnénk ezzel a félmilliós tartaléksereggel? Hogyan kezelhető a jelenlegi munkaerőhiány?

– Ez sem megy egyik pillanatról a másikra. Először racionálisan felül kell vizsgálni az állástalan tömeg egészségi és mentális állapotát. Aki ötven év felett van, azokat hagyni kell már. El kell kísérni őket a nyugdíjig, olyan munkakörökben, ahol nem kell nagy átképzés, nem kell mögéjük ostoros ember, arra a 15 évre, ami még nekik a nyugdíjig van, legyen munkájuk, biztosításuk. Ezek közül az emberek közül sokan már digitális analfabéták, hagyjuk őket, hogy méltósággal jussanak el a nyugdíjig. A náluk fiatalabb korosztályt viszont keményen kell megfogni. Ott kellene azokat a képzéseket beindítani, olyan képzési rendszerben, amely egyszerű munkafolyamatokban vendéglátásban, turizmusban, akár az egészségügyben, nem kvalifikált munkakörökben, képes lesz elhelyezni ezt a százezres tömeget. Sok élőmunka-igényes szakma tradicionálisan alacsony keresetű, alacsony tudásigényű, így sok pénzt sem kell belefektetni a képzésbe. Egy nagykereskedelmi raktárban nyilván nem engedjük a számítógépes nyilvántartásnak még a közelébe se, de arra alkalmas, hogy betolja az árut a kamionról. Ez a fajta munkaerő-tartalék tehát megvan a magyar munkaerőpiacon. Ebben a mindenkori kormányoknak folyamatos felelőssége van, nem lett volna szabad hagyni, hogy eddig fajuljon a helyzet.

És azok a megoldások, amelyeket a kormányzat vagy a cégek szorgalmaznak? A külföldi munkaerő behozása vagy a nyugdíjasok foglalkoztatása?

– Ezek nem igazi megoldások, csak színesítik a munkaerő-piaci palettát. Nagyon helyes a nyugdíjasok munkavégzésének a támogatása, de azért ettől senki se várjon csodát. Én hatvannégy éves vagyok, most lettem nyugdíjas, és jól tartom magam, de rám azért ne bízzanak egy vendéglátós munkát, ahol 12 órát kell állni egy pult mögött egy kocsmában. De azt lehet, hogy mondjuk, három-négy órában átadom a tudásomat a fiataloknak. Ha van egy jó szakács, az elmondhatja a tanulóknak, hogy mit kell csinálni. Ugyanezt gondolom a kismama-szövetkezetekről. Támogatni kell ezeket a kezdeményezéseket, mert színesítik, gazdagítják, és rugalmasabbá teszik a foglalkoztatási palettát, de ezek egyike sem megváltás. Hasonló a helyzet a külföldi munkavállalókkal: egy vállalkozó nem várhat évekig a megoldásra. Én nem ítélem el, ha egy cég külföldről hoz be munkaerőt. Ha neki egy projekthez most kell munkás, akkor nem várhat, amíg a magyar állam majd kiképzi őket neki. Ha harminc ács kell, és most kell az a harminc ács, akkor jöjjenek a kárpátaljai vagy vajdasági ácsok, azért ne álljon egy építkezés.

Az igazi lehetőség a közszolgálati szférában van. Nem a közalkalmazottakról beszélünk, tehát nem az ápolókról, orvosokról és nem a rendőrökről vagy bírókról, hanem mindenkiről, akit különféle bürokratikus szinteken alkalmazunk. Gondoljunk bele: az állam a legnagyobb munkáltató Magyarországon, ami egy elképesztően drága közigazgatási rendszert működtet. Ez öt szinten zajlik, elmondani is vérfagyasztó: települési, járási, megyei, regionális és országos szinten. Innen alsó hangon százezres nagyságrendben lehetne az üzleti szférába átvinni munkaerőt. Ezt hívjuk mi karrierhídnak. Ezt a bürokratikus államot, a mai elektronikus világban egyszerűen túl drága fenntartani. Ez a munkaerő ráadásul jól képzett, járatos a humánerőforrás-kezelésben, a biztosításokban, könyvelésben, számvitelben. Velük lehetne mit kezdeni.

Sokszor előkerül, hogy csökkentik az államigazgatást…

– Erre nekünk is volt még korábban konkrét politikai ígéretünk. Mindig jöttek a hírek az elbocsájtásokról, aztán a végére mindig megszaporodott a létszám. Na, így nem lehet. Egyrészt nem lehet három szék közül az egyikre rámutatni, hogy a te munkádra nincs szükség. A rendszerbe nem lehet ad hoc belenyúlni, amit lehet elektronizálni kell, ez a 21. században nem is lehet kérdés. És ennek csak az egyik előnye az, hogy sok tízezren mehetnek át az államigazgatásból az üzleti szférába. Az sem lebecsülendő mellékhatás, hogy egyszerűbb és gyorsabb legyen az ügyintézés mind a magánszemélyeknek, mind a vállalkozásoknak. De a jelenlegi helyzet nem ez, a nemzetközi versenyképességi rangsorok világosan megmutatják, hogy Magyarországon egyszerűen túl nagy az állam. Tehát nem arról van szó, hogy túl sok az ápoló vagy a tanár, hanem a bürokrácia terjeszkedett túl. A 40 milliós Lengyelországban az állami foglalkoztatottak aránya 10 százalék, Szlovákiában 13, a cseheknél 14, nálunk pont 18 százalék. Csehország pont akkora, mint Magyarország, akkor mi ennyivel tehetségtelenebbek vagyunk? Ha az országot ők 300 ezer emberrel kevesebbel tudják működtetni, akkor ott valamit nem jól csinálunk, akkor ebbe a rendszerbe bele kell nyúlni. De nem is az a fő gond, hogy a bürokrácia túlterjeszkedik, hanem hogy iszonyúan elaprózódnak az egyébként rendelkezésre álló erőforrások, ugyanúgy, mint az egészségügyben. Ott se gondolja senki, hogy addig itt bármi változás lesz, amíg 140 kórház van Magyarországon, miközben harminc kellene, hogy legyen. Ehelyett csak Budapesten van 27 kórház, ötven darab telephellyel. Háromnak kellene lennie, koncentrálni kell az erőforrásokat, mind pénzügyi, mind emberi oldalon. Veszprém megyében ott van kórházzal Ajka, Balatonfüred, Pápa, Veszprém és Zirc. Minek? Harminc kilométerre vannak egymástól.  Most meggyógyulni akarsz, vagy azt, hogy a mama behordja a rántott csirkét? Ezek a rendszerek iszonyú drágán működnek, miközben mi vagyunk az OECD hatodik legnagyobb adóékkel dolgozó országa. Tehát van itt pénz, csak rosszul költöd el, beleszórod egy rosszul működő rendszerbe a sok pénzt – és nem működik. És ezeket a lépéseket a mostani kormány sem meri meglépni, egyik kormány sem merte.

A vidéki településeken már most is rossz az életminőség, ha elvisszük onnan a termelő-szolgáltató egységeket is, tovább romlik.

– A vidék elnéptelenedése iszonyú tragédia, és meg kell állítani, de nem azzal, hogy fenntartunk egy rosszul működő rendszert. A magyar miniszterelnök falusi gyerek, a köztársasági elnök csornai, Varga Mihály karcagi. Hogyan lehet, hogy nincs szolidaritásuk a magyar faluval? Bezárják a takarékszövetkezeti fiókokat, leszerelik a pénzkiadó automatákat, brutálisan emelik a minimálbért, amibe belerokkannak a helyi kisvállalkozások, nem lesz bolt, se kocsma akkor hol az életminőség? Olyan mértékű az elvándorlás, hogy megdöbbentő, egyszerűen elképesztő a népességveszteség! Én nemrégiben szembesültem ezzel, és nem Borsodban, vagy Szabolcsban, hanem Székesfehérváron. Ott van munkalehetőség, ott vannak a multik, jó a közlekedés, mégis a lakosságának tíz százalékát vesztette el a megyeszékhely tizenöt év alatt.

A bérek emelkedésével ez a folyamat lassulhat?

– A bér csak az egyik dolog, persze ez van a spiccen, de azért sok kutatásból világosan látszik, hogy az ország munkaerő-megtartó képessége más dolgokon is múlik. Most már a munkakörülmények, az előmeneteli rendszer, a gyermekek iskoláztatásának kérdése és persze az egészségügyi ellátás helyzete is ott van. Most ezek a tényezők már új szereplőkként tolják ki a határon a munkaerőt. És itt jönnek elő az elmúlt évek, sőt, különösen a tavalyi, 2018-as esztendő munkaerő-piaci intézkedései, a Munka Törvénykönyvének a módosítása, amit mindenki csak rabszolgatörvényként emleget, bár én ezt nem szeretem. Milyen üzenete van annak, hogy Nyugat-Európában csökken a törvényes munkaidő, nálunk meg nő?

A szakszervezetek mindent megtettek a helyzet megoldásáért…

– Ha valódi társadalmi párbeszéd működne Magyarországon, akkor abban a vállalkozói és munkavállalói érdek-képviseleteknek jelezniük kellene a problémákat, és indokolt lenne intézményesített formában vitatkozni a lehetséges megoldásokról. De hiába a szakmai jelzések és vélemények, ha ma nincs társadalmi párbeszéd Magyarországon. Ezeket az átalakításokat, ezeknek irányait illene megbeszélni. Ha megkérdeznék a véleményünket, majd a szakmai érveket belehelyeznék a saját értékrendjükbe, az méltányolható lenne. De az, hogy kutyába sem veszik a több százezer vállalkozót képviselő szervezetek véleményét, azt már azért nehéz lenyelni. De, még ez se lenne baj, ha nem rossz döntéseket hoznának. Mert ha senkivel sem egyeztetnek, de ha a végén jó döntéseket hoznak, azt el lehet fogadni. A gond csak az, hogy nem ezt látjuk. Talán harminc év után most van valami változás, elsősorban a szakszervezetek vonatkozásában. Az érdek-képviseleti kultúra a nemzeti kultúra része, és a munkavállalói érdek-képviseletek az itt-ott lezajló sikeres sztrájkok után mintha most kezdenének magukhoz térni, felébredni. Az, ami harminc évig ment, hogy a munkaügyi kultúra az volt politikai és vállalati szinten a munkavállalókkal szemben, hogy „nem érdekel a véleményed”, azért az egy stabilizálódó demokráciában hosszú távon már nem megy.