Egy időben sokat beszélgettem mindenféle emberekkel, hogy szerintem mi is a HR.

Mostanában valahogy újra előkerült ez a téma. Ő és én leggyakrabban háromféle viszonylatban futunk össze egymással.

Az egyik, amikor a munkatársaim azt várják tőlem, hogy mint HR igazgató személyesen foglalkozzam az érzelmi problémáikkal. Még olyan kollégám is akad, akinek az is belefér, hogy jómagam szerezzek neki pszichiátert. Hát, a csoda tudja! Egyébként, ha már a pszicho dolgoknál tartunk, nem fogadom üdvrivalgással, amikor a HR-es álláshirdetésekben előny, ne adj Isten egyenesen elvárás a pszichológiai végzettség. Nekem a HR, amint az a nevében is benne foglaltatik, human resource management, egyértelműen üzleti tevékenység. Ezért van az, hogy az időm nagy részét mostanság olyan teljesítményértékelés kiagyalásával, vagy olyan képzések összerakásával töltöm, amelyek által megvalósíthatjuk azt, amit a cégben elképzelünk. És sosem tartok terápiás órákat. Persze lehet, hogy ebben az alkalmazottakat a végletekig kényeztető 21. században jócskán elavultak a nézeteim.

Mindazonáltal, ha egy-egy munkatársam örömmel kávézna velem, akkor nem állok ellen. Sőt, ha HR szempontból indokoltnak tartom, hogy leüljek a kollégámmal, mert például meg akarom tudni, miért gondolja, hogy coachingra van szüksége, és ha tényleg, akkor mi lehet ennek a coachingnak a kimenetele, a diskurzust magam kezdeményezem.

És ez át is vezet a második viszonylatra, a vezetőkére. Teszem azt, amikor a felettesem azt tudakolja, tervezem-e, hogy a cégben mindenkivel elbeszélgetek. Ilyenkor visszakérdezek. Most cirka 100-an vagyunk a szervezetben. Mindenkivel 1 óra, az összesen 100 óra. Napi 4 találkozóval számolva, annál többre ugyanis nem nagyon vagyok koncentrálás terén hitelesítve, az 25 munkanap, ami több, mint egy hónap. És mi lenne, ha 500-an lennénk? Akkor félévig mást sem csinálnék, csak kávézgatnék, hol az egyik, hol a másik munkatársammal? Tényleg ezt akarja?  Szóval, nem. Nem tervezem, hogy mindenkivel elbeszélgetek. És azt sem tervezem, hogy ha egy dolgozónk nem jön ki a munkatársaival, és minden új kollégát kiutál a cégből, akkor a vezetője hozzám utalja elintézésre. A vezető azért vezető, hogy az embereit eligazgassa. People management, leadership vagy hívják bármiként, ez az ő felelőssége. Nekem HR-esként az a feladatom, hogy ebben minden tudásommal és eszközömmel segítsem. De nem az, hogy a „piszkos munkát” helyette elvégezzem.

Végül a harmadik aspektus az ifjú HR-eseké, akik, ha arról faggatom őket, hogy miért adják a fejüket erre a szakmára, akkor szinte kivétel nélkül azt bizonygatják, hogy azért, mert emberekkel akarnak foglalkozni. Ilyenkor nehezen tudom magamat türtőztetni. Ahogy Szent-Györgyi Albert mondta: Ha a fiatalok a tanácsomat kérik és közlik, azért szeretnének kutatók lenni, hogy az emberiség számára cselekedjenek valami jót, erre én azt tanácsolom nekik, hogy inkább válasszák a jótékonykodást. A tudománynak egoistákra van szüksége, akik a kíváncsiságukat bármi áron képesek kielégíteni. A sikeres cégeknek pedig olyan HR-esekre van szükségük, akik az üntyüm-püntyüm divathullámnak való behódolás helyett kellően tehetségesek ahhoz, hogy a saját, kifinomult megoldásaikat megalkossák. De ez még nem elég! Mert ráadásul kellően pofátlannak is kell lenniük, hogy ezeket a megoldásokat azoknak a vezetőiknek, akik az emberekkel való foglalatoskodást legszívesebben a hátuk közepére kívánják, fondorlatos csáberővel el is adják. Szerintem, legalábbis.

drai

https://www.hrportal.hu/hrblog/vezetoimestermuhely/hr-a__39_la-tehetseg-megspekelve-pofatlansaggal-20190712.html