Amikor a doktorimat írtam, a témavezetőm egyfolytában azzal riogatott, hogy a végén valamiféle újdonságnak számító kutatási eredménnyel kell majd előhozakodnom. Rendesen paráztam is tőle. Mi több, nem is értettem, hogyan gondolhatja bárki is, hogy amikor tojáshéjjal a hátsómon éppen csak belecsöppentem ebbe az elméletieskedő világba, máris a Svéd Királyi Tudományos Akadémia kitüntetésére kellene engem előterjeszteni.

Nem is lett belőle semmi, vagy csak éppenhogy. Ám amikor megvédtem a majd egy évtized alatt kimunkált disszertációmat, és ezzel együtt végre a Nobel-díj terhe is lehullott rólam, egyszer csak látni kezdtem valamit, ami persze egyáltalán nem volt Kolumbusz felfedezése. De számomra  mégis kézzelfoghatóvá tett egy olyan vezetői dilemmát, ami mindig is ott villogott a szemem előtt, de csak tíz év küzdelme után tudtam világosan megfogalmazni.

Amit megláttam, azt úgy nevezem, hogy a menedzserek „skizofréniája”. A skizofrénia okozója pedig az, hogy a menedzser egyszerre beosztott, és egyszerre főnök. Mert amikor beül az igazgatói értekezletre, ott őt kéri számon a felettese. Ellenben, amikor visszamegy az irodájába, ott ő fogja a beosztottjait egzecíroztatni.

A magam részéről azt tapasztalom, hogy ha egy menedzser jó főnök szeretne lenni, akkor mind a két szerepnek meg akar felelni. Egyik oldalról eleget akar tenni annak, amit a felettesei várnak tőle. Másik oldalról a beosztottjai érdekeit is ki akarja elégíteni. Talán vannak néhányan, akik tolerálhatóan képesek a kettő között egyensúlyozni. Ám ez a tehetség a legtöbbeknek nem adatik meg. Nekik igen hamar el kell dönteniük, hogy melyik térfélre állnak. És ha az elhatározásuk már nem eleve, születéstől fogva elrendeltetett, akkor kivétel nélkül arra fogadok, hogy a satuba fogott menedzser a felettesnek való megfelelést fogja választani. És lényegesen többször nyerek, mint ahányszor veszítek. Hiszen ez az ember mindaddig beosztott volt. Ez az, amihez ért. És beosztottnak lenni könnyebb, mint főnökösködni. No és a pénz is felülről csordogál, hát felfele érdemes tetszelegni. Így lesz ő a pozíciójában olyan főnök, akinek a tetteit valójában a beosztotti létéből fakadó érdekei vezetik.

Jómagam a menedzseri skizofréniát úgy vertem át eddig, hogy sem az egyik, sem a másik oldalra nem álltam. Érdekek helyett tettek mellett köteleződtem el. Olyan tettek mellett, amelyekben hittem. És nem titkolom, hogy ebbe néhányszor belebuktam. Nálam ez eleve elrendeltetett, születési rendellenesség.

Ami pedig a jövőt illeti, negyed évszázad tapasztalatával a hátam mögött igyekszem nem ítélkezni. Megpróbálom elfogadni, hogy mindenki azt az utat járja, amelyikre ott és akkor lehetősége van. Vagy amelyiket meri. De mégsem tudok teljesen elfogulatlan maradni. Mert nem menthetjük fel magunkat nyugodt szívvel a választás felelőssége alól. Hiszen, ha a főnöknek szorulása van, attól jobbára csak ő szenved. Ám ha a menedzserek skizofréniája gyötri, akkor az a vele együtt dolgozókat is pszichés nyomorba döntheti.

drai

hrportal.hu