A pandémiás időszak elvitathatatlanul óriási lökést adott a home office térnyerésének, drasztikusan nőtt azoknak a száma, akik részben vagy egészben otthonról végezték a munkájukat. Az arányok látványosan követik a Covid hullámok idővonalát, pillanatnyilag a munkavállalók nagyságrendileg 8%-a dolgozik részben vagy egészben távolról, a KSH adatai szerint. A statisztikát lehete árnyalni azzal, hogy nem az összes foglalkozatottra vetítjük a távmunkások számát, de tekintettel, hogy a foglalkoztatottak száma nő, a stagnáló százalékos értékek valójában növekedést jelentenek.

A home office pozitív és negatív hatásait több cikk számba vette már, viszont egy érdekes jelenséget újból a felszínre hoznék: jelesül, hogy az otthoni munkavégzés elterjedése megnyitotta a cégek toborzási csatornáit határokon túlra, így ma már előfordul, hogy valaki úgy dolgozik pl. egy berlini cégek, hogy valójában itt él Magyarországon. Magyarán a távmunkának is köszönhetően könnyebbé vált a szellemi munkaerő „külföldre” szipkázása. A jól képzett szellemi munkaerő toborzásában így keletkezett egy újabb olyan faktor, ami szűkíti a piacot, nehezítve ezzel a toborzást, főleg szellemi területen.

A jól képzett munkaerő megtalálását tovább nehezíti ma Magyarországon az a kritérium, ha a meghirdetett pozícióhoz valamilyen idegen nyelv ismeretét várjuk el. Ennek oka, hogy sajnos a térségben kimondottan rosszul szerepel nyelvismeret tekintetében Magyarország. Egy 2016-ban készült EUROSTAT felmérés alapján a magyarok 57,6%-a nem beszél semmilyen nyelvet, 28,6 % beszél egy és 11,1% két idegen nyelvet. A 2007-es adatokhoz viszonyítottan a többi országhoz képest a statisztikánk a legdinamikusabb javulást mutatja, de az akkori 74,8 – 17,6 - 6,3 – 1,3 százalékos gyakorlatilag negatív rekord akkora hátrányt jelent, hogy ennek ledolgozásához még sok időre lesz szükség. Ennek a hátránynak a ledolgozásában nem segít az, hogy a nyelvtanulás ösztönzése napjainkban csorbát szenved azzal, hogy a felősoktatási követelményrendszerből kivezetésre került a nyelvvizsga megléte.

A nyelvismeret hiánya a toborzási nehézségek mellett komoly versenyhátrányt jelent a társadalom számára is, mivel ezer szállal kötődünk a nemzetközi piacokhoz, ahol ezen ismeretek híján kiszolgáltatottá válunk.

Olvasási teljesítményben csak a román és a bolgár fiatalok a magyarok mögött a nem városi iskolákat tekintve

A vidék helyzete – és itt vidék alatt a rurális térséget kell érteni - oktatás szempontjából még speciálisabb és összetettebb. Ha összevetjük a PISA 2015 és 2018 eredményeit jól látható, hogy a rurális térség PISA pontszámai messze elmaradnak a városi (fővárosi) értékektől, ráadásul mind a két évben tapasztalható olló egyáltalán nem csukódik. Az olló nyitva maradásán felül feltűnő, hogy a magyar rurális térség az EU-n belül is kimondottan gyengén teljesít, gyakorlatilag a legrosszabbak között van. Mindez azt is jelenti, hogy az ebben a régiókban élők, lokációjukból adódóan olyan hátrányból indulnak, amely szinte munkaerőpiacra lépésig ledolgozhatatlan. Ebből fakadóan pedig nekik a legkisebb az esélyük arra, hogy piacképes végzettséget, ismeretet szerezzenek. Az alábbi két ábra az Európai Bizottság kohéziós jelentéséből származik ( itt érhető el ), amely részletesen tárgyalja, hogy ez mind az egyén mind a társadalom szintjén milyen többletköltségeket jelent, csökkentve ezzel az ország versenyképességét.

A lokális oktatásbéli leszakadásokat támasztja alá a KSH térképe, amelyből levonható az a következtetés, hogy ezen folyamatok könnyen megteremtik egy régió elöregedésének alapját, ami magával hozza azt, hogy ezekben a térségekben már az oktatást fejleszteni nem is lesz érdemes.

Az érzékelhető, hogy megfelelően képzett, nyelvet beszélő, „kész” munkaerőt találni nem egyszerű dolog, legyen kék vagy fehérgalléros a betöltendő pozíció. Erre logikus lépés (lenne?) az, hogy kompromisszumkészebb toborzással és cégen belüli fejlesztéssel kvázi a vállalatok maguk építik fel azt a kompetencia és tudás- eszköztárat, amire szükségük van, de ez részben azt is jelenti, hogy a vállalatok még jobban bevonódnak az oktatásba. Az új duális képzési konstrukció már, mint ha ezt a vonalat sejtetné erősödni, a további oktatási funkciók (céges nyelvi képzések, tanulás ösztönzése, támogatása) megjelenése a vállalatoknál viszont már - komplexitásánál illetve az érintettek számánál fogva -,állami funkciók részben történő átvételét jelentené. Ez önmagában lehet egy pozitív folyamat, de egyúttal azt is jelenti, hogy ott lesz esély tovább fejlődni, nyelveket tanulni, ahol az ezt finanszírozni és megszervezni hajlandó cégek jelen vannak. Ez viszont felveti azt, hogy a régiók közötti különbség konzerválódik.

Vállalati oldalról több fontos kérdés is felmerül. Egyfelől a fentiek azt is jelentik, hogy a bér büdzsén felül a képzési büdzsék is emelkedésnek indulhatnak, amit nem biztos, hogy minden vállalt tud és akar finanszírozni. Ráadásul egy elég magas kockázatú befektetés, hiszen a jól képzett munkavállaló értékesebb a piacon és a tanulmányi szerződésekkel járó röghöz kötések korlátozott garanciát nyújtanak.

A másik kérdés, hogy a sok esetben túlterhelt HR, tudja-e még fogadni ezeknek a képzéseknek a szervezését, adminisztrációját (miközben keresi a toborzásban a kompromisszumot) van-e hozzá tudás, kapacitás, infrastruktúra és kapcsolati tőke?

A harmadik kérdés, hogy hosszú távon miként oldható meg az elmaradó térségek képzetlenebb, de ugyanakkor lehet, hogy tehetséges jó munkaerőt rejtő részeinek feltárása, képzése, illetve később foglalkoztatása? Másként fogalmazva, hajlandó lesz-e egy nagyobb vállalat olyan régiók iskoláiba fektetni, ahonnan viszonylag hosszú távon térülhet meg a befektetése ráadásul biztosan további költsége lesz a foglalkoztatás során a lakhatás, munkába járás finanszírozásán keresztül?

Végezetül feladata e ez egy profitorientált vállalatnak, vagy kénytelen lesz a saját működésének biztosítása érdekében mindezeket megtenni? Ha igen, akkor hol lesz (van?) a határ a vállalati képzés-fejlesztés, illetve a nagybetűs oktatás között?

www.hrportal.hu