Sokan kutatják, számos tudományos és ismeretterjesztő cikk született a témában. A legtöbb szakértő a fogyasztók és a kereskedelem pazarló magatartásával foglalkozik, holott nemzetközi becslések szerint a fogyasztók után a második legtöbb veszteséget a feldolgozóipar termeli. Az élelmiszeriparban keletkező veszteségekkel ennek ellenére kevés nemzetközi kutatás foglalkozott eddig, Magyarországon pedig az Agrárgazdasági Kutató Intézet volt az első, amely részletes felmérést készített erről a témáról.
Ennek ellenére jelenleg kevés figyelem irányul erre a területre, a szabályozás sokszor nem segíti a megfelelő hasznosítást.
Az AKI Élelmiszerlánc-kutatási Osztálya 2018-ban több mint 4000 élelmiszeripari cégnek küldött kérdőívet, melyre 175 értékelhető válasz érkezett. A kutatás feltáró jellege miatt a kérdőíves megkérdezés kiegészült kvalitatív kutatással is, amelynek keretében mélyinterjúk készültek az eredmények mögöttes okainak megismerésére.
Az eredmények szerint a cégek közel kétharmada pontosan nyomon követi az élelmiszer-hulladékok keletkezését, további 11 százalékuk képes kiszámolni a keletkező mennyiséget más nyilvántartásokból, 22 százaléka a válaszadóknak pedig saját bevallása szerint meg tudja becsülni a keletkező hulladékok mennyiségét. Nem meglepő módon a nyilvántartás megléte, pontossága statisztikailag kimutatható összefüggésben állt a cégek méretével, az alágazati hovatartozással (leginkább az olajgyártásban, a húsiparban és a tejiparban léteznek pontos nyilvántartások), de olyan tényezőkkel is, mint hogy rendelkezik-e az adott cég integrált vállalatirányítási rendszerrel, kontrollingrészleggel, honlappal.
A válaszadók többsége egyáltalán nem tartotta problémának a keletkező veszteségek jelenlétét, aminek valószínűleg az a magyarázata, hogy azt a technológiai folyamat természetes részének tekintették.
Ezt az is alátámasztja, hogy a megkérdezettek több mint fele szerint a technológiai okokból el nem kerülhető veszteségek teszik ki az összes hulladék több mint 80 százalékát. Ugyanakkor azoknál a cégeknél, ahol a keletkező veszteségek kezelése erősen szabályozott és meglehetősen költséges (jellemzően az állati termékeket feldolgozó alágazatok körében), súlyosabb problémának vélték a veszteségek keletkezését. Emellett az is jellemző volt, hogy a nagyobb méretű cégek – ahol koncentráltan nagyobb mennyiségű veszteség keletkezik –, a kontrollingrészleggel, vállalatirányítással rendelkező cégek, illetve azok, ahol pontosan nyilvántartják a keletkező veszteségeket és így szembesülnek azok nagyságrendjével, szignifikánsan súlyosabb problémaként értékelték a jelenséget.
A megkérdezett cégek egyértelműen anyagi kérdésként kezelik az élelmiszer–veszteségek keletkezését: ezért igyekeznek jobb kihozatali mutatókat elérni, az elkerülhetetlen veszteségeket minél jobban hasznosítani, vagy legalább minél olcsóbban elszállíttatni. Ezt támasztja alá az is, hogy
a válaszadók háromnegyede nem érzékelt eddig semmiféle külső elvárást (a társadalom, a fogyasztók, a hatóság stb. részéről) azzal kapcsolatban, hogy csökkentse, jobban hasznosítsa veszteségeit.
Ugyanakkor néhány, jellemzően nagyobb méretű, gyakran multinacionális hátterű cég PR okokból, jobb imázs kialakítása érdekében is foglalkozik a problémával, környezetvédelmi programjának részeként.
A felmérés a keletkező hulladékok mennyiségére nem terjedt ki, de az említések gyakorisága szerint a legtöbb mellékterméket állati takarmányként hasznosítják az élelmiszeripari cégek. Ezt követte a más élelmiszer gyártása, majd a hulladéklerakóba történő szállítás és a negyedik helyen az, hogy az átadó számára ismeretlen, mi történik az elszállított hulladékkal. Közepes gyakorisággal szerepelt a válaszok között a komposztálás, az élelmiszer-adomány, a bioenergetikai felhasználás, míg bioalapú más anyag előállítására csak elvétve hasznosítják a keletkező veszteségeket, ugyanis erre Magyarországon még nincs elérhető technológia.
A nagyszámú jelölés ellenére az interjúkból kiderült, hogy az állati takarmányként való hasznosítás is sokszor komoly szabályozási akadályokba ütközik (nagyon szigorúak a haszonállatok takarmányozására vonatkozó előírások).
A legtöbb esetben a húsipari cégek hobbiállateledelként értékesített melléktermékeit kellett érteni alatta, emellett a malomipar, olajgyártás melléktermékei is keresett, jól értékesíthető takarmány-alapanyagok. Más növényi terméket feldolgozó cégek viszont gyakran számoltak be arról, hogy a zöldség- és gyümölcsfélék hulladékait nagy mennyiségben lehetetlen takarmányozási célra értékesíteni, mert a modern állattartó telepeken szigorú receptúrák szerint folyik az etetés, és az ilyen melléktermékekre nincs igény.
Ezek egy része a túl szigorú szabályozással függött össze, de felmerültek piaci problémák (bizonyos melléktermékekre nincs igény vagy nagy mennyiségben nincs rá igény), illetve az a klasszikus közgazdasági probléma, hogy a hulladékok keletkezése még nincs megfelelően beárazva. Több olyan válasz is érkezett ugyanis, hogy elvileg létezne megfelelő technológia a veszteség csökkentésére, de annak beruházási költsége vagy működtetési költsége túl magas, olcsóbb a hulladékot megsemmisíteni.
Összességében kijelenthető tehát, hogy az élelmiszer-feldolgozók számos akadályozó tényezővel szembesülnek, amennyiben jó hasznosítási lehetőséget keresnének keletkező élelmiszer-hulladékaiknak: ezek többsége szabályozási kérdés, de emellett komoly kihívást jelent az is, hogy a melléktermékeknek nem alakult ki valós piaca, nincs megfelelő, láncszerű együttműködés az érdekeltek között, és jelenleg nincs elég ösztönző erő a veszteségek csökkentésére. Az élelmiszer-hulladékok csökkentésében, illetve jobb hasznosításában ennek megfelelően csak akkor lehetne áttörést elérni, ha az élelmiszer-veszteségekkel kapcsolatos szabályozásban alapvető szemléletváltozás történne: olyan ösztönzőkre lenne szükség, hogy a cégeknek megérje a termelődő hulladékok elkerülése, a veszteségek minél jobb hasznosítása.
Kürthy Gyöngyi
AKI
