Hamar tetten érhető a horvát tengerparton a szakképzett munkaerő hiánya. Hosszú a sor a komp büféjében, ahol a különböző kávék között feltűnően nehezen tájékozódik a pultos, pedig a fekete ott olyan alapegység, mint nálunk a fröccs. A tengerparti kisvendéglőben meg rozátát kérnék, és bár a karamellizált puding Dalmáciában oly közismert, mint itthon a Gundel-palacsinta, a pincérlány meglepetésében a főnökhöz szalad, aki nevetve mentegeti: Boszniából érkezett a kislány, nem ismeri a helyi ételeket.

A szakképzett szakácsok és felszolgálók, de a recepciósok és takarítók is kétszer annyit keresnek Ausztriában, mint otthon. De még a szomszédos Szlovéniában is majd másfélszeres bért remélhetnek, ráadásul ott is euróban. Közben az ország kontinentális részén, a két számjegyű munkanélküliségtől sújtott Eszék-Baranya megyében, ahol még turista sincs, némely településen minden második házon ott a felirat: prodaje se, vagyis eladó. Csak erről a területről százezres volt az elvándorlás az elmúlt években. Hiába épültek azonban a tengerpartra vezető autópályák, mert a zöld vidék és a kék vidék nem került közelebb egymáshoz. A szlavóniai mezőgazdasági termékek nem jutnak el az Adriára, ott hamarabb kapunk spanyol gyümölcsöt, olasz zöldséget, és még olcsóbb is. A munkaerő meg egyszerűen nem kompatibilis. És a parton csak négy hónap a szezon, abból kellene kigazdálkodni az egész esztendőt. Nem véletlen, hogy Gari Cappelli turisztikai miniszter az év célkitűzéseként az előszezon megkedveltetését fogalmazta meg. Ami azért nem olyan nagy újdonság, fél évtizeddel ezelőtt egy korábbi tárcavezető már megpróbálkozott az off szezon felfuttatásával. Mindhiába, mert a turisták valami okból nyáron akarnak nyaralni.

Fotó: DPA

Határvonalhoz ért déli szomszédunk, hiszen ma már a turizmusból származik a horvát GDP 20 százaléka, ami tovább nem nagyon növelhető. Óriási kincs és egyúttal nyomasztó függés az ágazat nemzetgazdasági súlya.

vg.hu