A koronavírus következtében egy hasznos szóval gyarapodott a társadalmi-gazdasági szókincsünk, ez a nélkülözhetetlen munka. A nélkülözhetetlen munka az egészségügy, az élelmiszeripar, a közlekedés és logisztika, és egyéb, olyan szektorokban zajló munka, amelyek nélkül összeomlana a társadalom működése. E munkásokkal könnyen találkozhatunk mi is a járvány ideje alatt: az egészségügyi dolgozók egyértelmű fontosságán kívül nélkülözhetetlen munkát végez az ételfutár, a bolti eladó, a szemétszállító és a buszsofőr is, akik fenntartják a társadalom infrastrukturális pilléreit.

A nélkülözhetetlen dolgozók azonban nem csupán a koronavírus idején nélkülözhetetlenek, hanem minden nap. Nélkülözhetetlenségük ellenére viszont e munkakörök nem a kiváló bérezésükről híresek, ráadásul jobban is ki vannak téve a fertőzés kockázatának, hiszen a nélkülözhetetlen munkákat nemigen lehet otthonról végezni a járvány idején.

A koronavírus tehát lehetőséget teremt arra, hogy a nélkülözhetetlen dolgozók tematizálhassák az őket érő strukturális problémákat, mint a bérezés, gyenge érdekvédelem, a kiszolgáltatottság, az ebből fakadó túlhajszoltság, és – röviden összefoglalva – a szociális bizonytalanság.

E problémák kezeléséhez stratégiai fontosságú az, hogy a dolgozók egymással beszélve kapcsolatokat teremtsenek és szolidaritást építsenek.

Ez volt a témája annak a nemzetközi nőnapi kerekasztalnak, melyet magyar részről a Nők Egymásért Mozgalom, a Szikra Mozgalom, a Szolidáris Gazdaság Központ hozott tető alá, nemzetközi részről pedig az E.A.S.T. (Transznacionális Nélkülözhetetlen Autonóm Küzdelmek) szervezet, melynek manifesztója itt olvasható magyarul.

A nőnapi apropót az adja, hogy számos nélkülözhetetlen munkát vagy nők vagy kisebbségi csoportok látnak el – ez meglehetősen ironikus az intézményesült rasszizmus és patriarchátus struktúrái közt, amelyek e csoportoknak limitált társadalmi megbecsülést nyújtanak. Az Ame Panzh roma, anti-rasszista és queer-feminista csoport nőnapi programjában is szerepelt e téma boncolgatása, és amerikai kontextusban is olvashatunk arról, hogy a feketék a társadalom arányához képest nagyobb arányban kapják el a koronavírus fertőzést, többek között a nélkülözhetetlen szférákban való munkaköreik miatt. Jól láttatja ez tehát, hogy a munkások gazdasági érdekképviseletében fontos rámutatni a társadalmi csoportok speciális kihívásaira is. Ahogy a kerekasztal beszélgetéséből kiderült, erre Magyarországon és a Közép-Európában is vannak már követhető példák és modellek.

A beszélgetés célja pedig tulajdonképpen pont ez volt: hogy határokon átívelő, de e régió helyi sajátosságait ismerő eszmecserével a különböző kezdeményezések összekapcsolódhassanak, egymást erősítsék, szolidárisak legyenek egymással, és – talán a jövőben – közös megmozdulással érvényesítsék az arra rászorulók érdekeit. Az alábbiakban e kerekasztal szakszervezetekre összpontosító témáit foglalom össze.

„Csehországban a szociális munka idealizált, úgy beszélnek rólunk, mintha szuperhősök lennénk. De az egyetlen alkalom, mikor valóban szuperhősnek érzem magam, amikor megkapom a fizetésem és ki tudom fizetni az albérletet” – mondja Tereza Táborská, szociális munkás, az ALICE UZO nevű cseh szakszervezeti tömörülés egyik alapítója. A szociális ellátórendszert Csehországban – ahogy másutt is – túlnyomórészt női dolgozók működtetik. Itt a munka világa szorosan összekapcsolódik a női nemi szerepekkel. Például, mondja Táborská,

mivel a társadalom szemében a nők számára természetes az, hogy gondoskodni akarnak, így a szociális munka elismertsége mind morális, mind bérezés szintjén elmarad.

Az ALICE szervezet szektorális, azaz nem csupán a szociális munkásokat, ápolókat, hanem bármely, adott gondoskodási intézményben dolgozókat – például a takarítókat is – közösen képviselik. Az ALICE tagja Ania Bacia is, Lengyelországból, aki két sikertörténetet mesél el. Hat lengyel gondoskodási intézményben vannak jelen, ezek közül az egyikben nem volt biztosítva a minimálbér a dolgozók számára, de a szervezet nyomásgyakorlása miatt ezt ki tudták harcolni; illetve egy decemberi járványügyi lezárás során a dolgozókat karantén alá helyezték az egyik intézményben – azaz a dolgozók egyáltalán nem mehettek haza – de a szervezet érdekképvisele miatt feloldották ezt a rendelkezést.

Mindez azért nagy szó, mert a szervezet 2020 nyarán kezdte meg működését. Ez illusztráció lehet arra, hogy mekkora igény van a szakszervezeti munkákra, képviseletre.

Táborská és Bacia egyetértenek abban, hogy a keleti blokk szocialista múltja rendkívül megnehezíti a szerveződést. A szakszervezetek káros kommunista örökségként jelennek meg a közgondolkodásban, a munkáltatói oldal emiatt megteheti, hogy rendkívül ellenséges legyen a szakszervezeti kezdeményezésekkel.

Ezzel Kovács Anikó, a Vasas Szakszervezeti Szövetség nőbizottságának ügyvivője is egyetért. A Vasas az egyik legrégebbi szakszervezet Magyarországon, főként a nehéz-, gép- és autóiparban dolgozókat fogja össze. Ebben a szektorban – a gondoskodási szférában ellentétben – kevesebb a női dolgozó, ezért Kovács szerint különösen fontos a nők érdekeinek láthatóvá tétele. A Vasas a 90-es évek óta fenntart egy tagozatot, amelybe csak nőket delegálnak és együtt dolgoznak a nőket érintő munkaügyi problémákon.

A Nőbizottság belső eredménye, hogy a szakszervezetben létezik 30%-os kvóta, melyre a testületi vezetőknek törekedni kell, és Vasas jelenlegi elnöke – Spieglné Balogh Lívia – ugyancsak nő, ami Kovács Anikó elmondása szerint nagy szó ebben a szektorban.

Kovács Anikó rávilágít arra, hogy a szakszervezetiségben mennyire fontos a nők képviselete. A Nőbizottság ugyanis többek között segíti a szakszervezetet abban, hogy a kollektív szerződések esélyegyenlőségi terveket tartalmazzanak. A szakszervezet így tudja enyhíteni azt a társadalmi szintű terhet, amelyet a nőkre a munka és a házimunka kettőse ró.

Szakszervezet azonban nem mindenki számára elérhető. A szociális szféra sajátossága, hogy nem csupán hagyományos munkahelyeken dolgoznak a dolgozóik, például az otthonápolók gyakorta magánvállalkozóként gondoskodnak az ügyfeleikről. Ez nagyon megnehezíti a szerveződést, magyarázza Milánkovics Kinga, a Tudatos Öregedés alapítója, aki idősgondozással foglalkozik Magyarországon és Nagy-Britanniában.

Az E.A.S.T. meghívott előadói is csatlakoztak a szakszervezetek kihívásainak kifejtéséhez. Eleonora Cappuccilli és Isabella Consolati Olaszországból érkeztek. A már említett női és anti-rasszista vonalon túl ők behozták még a homo- és transzfóbia problémáját, és a bevándorlók jogi létbizonytalanságát, képviseletük hiányát. Számukra e társadalmi témák teljességgel összefonódnak a kapitalizmus világrendjében, és ezért hangsúlyozzák a teljes rendszer radikális kritikáját.

A bevándorlókra kihegyezett fókuszuk magyarázatakor Cappuccilli és Consolati kiemelték, hogy

a kapitalizmus megteremti a gondoskodás transznacionális láncolatát: kelet-európai bevándorlók tartják fenn a nyugat-európai szociális szektort.

Érdemes hozzátennünk e cikkben azt is, hogy e láncolatban a bevándorlók jelenléte megnehezíti a nyugat-európai, helyi szociális dolgozók érdekképviseletét is, hiszen igényeiket könnyen elhessegeti a munkáltatójuk, ha a munkaerőpiacon elérhető az olcsó, Kelet-Európából bevándorló prekariátus is. Ez elég jól magyarázza, miért reagálnak a kizsákmányolt, helyi dolgozók olyan könnyen a bevándorlásellenes politikai szólamokra.

Az E.A.S.T. ezekre az egymással összefüggő, de mégis rendkívül differenciált társadalmi jelenségekre az egyik fő megoldást a sztrájk megújításában látja. Egyrészt szerintük a feminista mozgalom történelme megmutatta, hogy

nem elég, ha a sztrájk mindössze a termelést állítja meg.

A – hagyományosan nők által elvégzett – reproduktív munka megállítása éppolyan fontos. Másrészt a sztrájkok hatásos kivitelezéséhez szakszervezeti mozgósításra van szükség, épp ezért próbál az E.A.S.T. helyi szakszervezeti kezdeményezéseket megszólítani és közösen gondolkodni arról, hogyan lehet (újra) politikai eszközt kovácsolni a sztrájkból.

A sztrájkhoz, az E.A.S.T. távlati terveihez elengedhetetlen első lépésnek tűnik a szakszervezetiség építése. Magyarországon ebben rendkívül értékes munkát végez a Szolidáris Gazdaság Központ (SZGK). A SZGK-t képviselő Ádám Zsófia ugyancsak a jelenlegi gazdasági-társadalmi rendszer – a kapitalizmus – működésére vezeti vissza a kerekasztalban megvitatott kihívásokat.

A kapitalizmus a női munkára, a gondoskodásra, az élelmiszerre olcsó erőforrásként tekint, és ezen olcsó erőforrásokat kizsákmányolva válik a klímaválság, valamint a lakhatási és gondoskodási válságok gyökerévé. Ezért van szükség a gazdaság újraszerveződésének újfajta módjaira.

A szakszervezetek rendkívül fontos szereplői a profitlogikával szembemenő, újraszervezett gazdaságnak, ezért központi kérdés az, hogy hogyan lehet a szakszervezetekkel együttműködni, miben lehet az ő munkájukat segíteni. Az SZGK ebben modellalkotással, hálózatszervezéssel, kutatással és tanácsadással segít, jelenleg a lakhatás, a gondoskodás, az élelmezés és az energiatermelés területein. A modellalkotásra hozott egyik érdekes példa, hogy

hogyan tudjuk a rendszer által a háztartásra terhelt munkákat a szakszervezetek segítségével átszervezni.

Ez ügyben is vannak már közösségi modellek, melyekben anyák segítenek egymásnak megszervezni a gyerekgondozást, idősgondozást, akár szakszervezeti bölcsődét. E modelleket át lehet adni, meg lehet osztani. Hasonló modellalkotás és hálózatszervezési példaként említi Ádám Zsófia a már létező lakásszövetkezeti modelleket. Ezeket át lehet adni szakszervezeteknek, fókuszálva azokra a kapcsolódási pontokra, mint a lakáshitel, lakásbérleti támogatás, dolgozók lakáshoz jutása, amelyekkel a szakszervezetek segíteni tudják a képviselt dolgozókat.

Szakszervezetekre szükség van. Különösen igaz ez a jelenlegi járványügyi időkben, illetve a magyar kormányzat egészségügyhöz való hozzáállásában. Mindenesetre a nélkülözhetetlen dolgozók nemzetközi képviseletéből, a Szolidáris Gazdaság Központ munkájából, vagy épp a magyar Vasas szakszervezet női-esélyegyenlőségi érdekképviseletéből kiderül, hogy vannak hazánkban is olyan kezdeményezések, amelyek a kapitalista rendszert és annak társadalmi struktúráit – intézményesült rasszizmus, szexizmus – egymással összhangban kezelnék.

Kovács Anikó említette a #metoo mozgalom széttöredezettségét, amely szerinte így nem ért el akkora hatást, mint amekkorára szükség lett volna. E nőnapi kerekasztal csupán egy lépés volt abba az irányba, hogy a jövőbeli baloldali törekvések ne ezt a sorsot szenvedjék el, hanem – ahogy Kovács fogalmazott – szolidaritásban és összefogásban együtt érjenek el sikereket.

www.ujegyenloseg.hu