Meg tudják egy szóban fogalmazni, mit jelent önöknek tanyán élni?

 

Nelli és István (egyszerre): – Szabadság!

 

István: – De ez nem jelenti azt, hogy nem ez az egyik legnehezebb munkahely. Ha két centis jégcsap lóg a bajuszomon, vagy negyven fok van, akkor is kint kell lenni, különben néhány nap alatt minden összeomlik. Bármilyen probléma van, nem hívhatok mestert, hanem neki kell fognom és kitanulnom. Az igazi tanítónk a természet maga. Ha el tudjuk fogadni, mint fentről koordináló, jót akaró barátot, a Jóisten is velünk marad és megsegít.

 

Honnan származik a tanyasi élet utáni vágy?

 

István: – Az őseim állattartó népek voltak Csíkszeredában. A vakációk során az állatok között voltam. Libapásztorkodtam, vagy figyeltem, a keresztapám hogyan kapcsolódik a lovakhoz. Esténként láttam bejönni a csordát és a ménest. Az a tudás lerakódott bennem, és el is raktározódott egészen addig, míg itt „éles bevetésre” nem került a sor. Az első ló, amit megvettem, rúgott és harapott; akkor eszembe jutott, hogy a keresztapám hogyan kommunikált velük. A múltból sikerült válaszolni a természet által feltett kérdésekre. A méhészkedéssel ugyanígy volt. Édesapám biztatott, hogy fogjak neki. Ő finanszírozta meg nekem az első tíz családot. Soha nem felejtem el, hogy hazahoztam a méheket, és azon gondolkodtam, mit fogok én csinálni velük. Felhívtam édesapámat, megkérdezni, mi a teendő. Azt mondta, fiam, gyújtsd be a füstölőt, nyisd ki a kaptárt, aztán majd eszedbe fog jutni. Igaza lett.

 

Nelli: – Én városi környezetben nevelkedtem, de aprójószág mindig volt otthon. Nagymamámtól tanultam mindent, és előbb játszottam az erdőben őzest meg rókást, mint tologattam babakocsit.

A természetszeretet miatt jelentkeztem később kertészeti iskolába. Felnőtt emberként Hosszúhetényben vettem egy tanyát, itt kezdtem kitapasztalni a gyümölcs-, zöldségtermesztést, és tartottam minden erőmmel a két lovacskámat.

 

István kancát keresett hucul ménjéhez, Nelli mént a kancájához – így ismerték meg egymást. Hogyan tudnak párként összedolgozni?

 

István Nellire mutatva: – Ő a főnök…

 

Nelli: – …persze, amíg hagyja.

 

István: – Vannak olyan szakmai dolgok, amikben megmondom, hogy ennek így kell történnie, különben ez lesz… Aztán megkérdezem, neki mi a véleménye. Ha jobb ötlete van, visszavonulót fújok.

 

Nelli nevetve válaszolja: – Persze, aztán bebizonyítja ő is és az állat is, hogy mégis neki van igaza.

 

István: – Nálunk úgy van, hogy egy idő után nem akarok annyira okosnak tűnni, mert az idegesítő tud lenni. A legjobbnak azt találtam, hogy egy picit függetlenedjünk egymástól. Megvan az ő területe: a nyulak, baromfik és a disznók mellett a tehén is. A lovakkal én foglalkozom. Aki hamarabb végez a feladatával, beáll segíteni a másiknak.

 

Milyen termékeket állítanak elő, és miből önellátók?

 

István: – Az első szempont az önellátás, ami húsból teljes mértékben sikerül, és idén már zöldségből is. Nagyon sok gyümölcsfát ültettem az erdőkbe, a ligetekbe. 

Gyula Iván tanítását követve nem metszünk, hanem mulcsos feltéteket biztosítunk, így nem éri őket nagy bántódás, emellett működik a szelekció is. Nem jönnek le rekordtermések, de minket ellátnak. Van tyúk, némakacsa, vannak vietnámi csüngőhasú sertések, pannon húsnyulak, három kecske és egy borjas borz­deres tehén a hat ló mellett. A borzderes nem ad nagy mennyiségű tejet, cserébe nagyon jó minőséget biztosít. A napi három literből sajtot, joghurtot és kefirt is tudunk készíteni. Mire Pintyő apasztásra kerül, ellenek a kecskék, így mindig lesz tejünk. A vietnámi csüngőhasúak nagyon jól hasznosítják a takarmányt, és két főre elegendő húsmennyiséget nyújtanak, ha két-háromhavonta hetven kilósan vágjuk őket. A felesleget baráti körben adjuk vagy elcseréljük.

A méhészkedésre Istvánt az édesapja biztatta

A fő bevételi forrásunk a méhészkedés. A mézzel vásárokba, termelői piacokra járunk. Aki tőlem veszi a mézet, biztos vagyok benne, hogy amíg él, vissza fog jönni hozzám. Mert aki nem ért a méhészkedéshez, látatlanba is meg fogja jegyezni ezt a minőségi különbséget. Mindenki más rohan kipörgetni az akácmézet, miután kitermelték, én viszont otthagyom szinte egy hónapig, hogy érleljék a méhek. Nézze meg a buborékot, nem akar felszállni az üveg aljáról, olyan vastag. Tehát gyakorlatilag ez már aszúsodott méz. Ebben rengeteg a vitamin. Nyugodtan mondom, ezeréves jótállást adok a mézemre, és kilencszáz év múlva, ha lesz valami baja, akkor hozza vissza, mert kicserélem. Nem kell amiatt aggódni, hogy a víztartalma miatt megromlik. Ez a méz lehet, hogy nem lesz olyan gyönyörű átlátszó, világos, mint a rögtön kipörgetett méz, de ebben már benne van a méheknek egy hónapnyi élete, egy generáció mindene. Ezen az üveg mézen meglátszik, hogy a rohanó világ és a régi paraszti gondolkodás között milyen különbségek vannak.

Az a méhecske, ami kitermeli ezt az üveg mézet, érzi, hogy megöregedett, épp csak annyi ennivalót vesz magához, ami elég ahhoz, hogy tíz méterrel arrébb repüljön a kaptártól, és elmegy szépen meghalni… Miben különbözünk mi, emberek ezektől a rovaroktól? Hát mi is ugyanúgy nem viszünk magunkkal semmit, mindent hátrahagyunk.

Említették, hogy a termékeiket cserélik is, ez hogyan valósul meg?

 

István: – Régen, ha baj volt, az emberek összefogtak, és egymást a nehézségből kirántva alkalmazkodtak. Manapság kiveszőben van a kaláka, de mi inkább olcsóbban adjuk a termékünket, csak legyen csere.

 

Nelli: – A kacsa például nagyon jó cserealap, karácsonyfára, autószerelésre, környékbeli krumplira.

 

Milyen kihívások jelentkeznek a tanyán, és mi ad erőt olyankor?

 

István: – A probléma akkor van, ha nem tudsz beintegrálódni a természettel való együttélésbe és elfogadni a kihívásait. Kihívás, ha jön egy szél, ami leviszi a ház tetejét. Volt olyan év a méheknél, amikor egy maroknyi maradt minden kaptárban. Gyakorlatilag a nulláról újra kellett építeni, mégis sikerült.

 

Talán annak elfogadása lendít tovább a nehézségeken, hogy a természet nagyobb úr, mint mi, és nekünk kell valahogyan alkalmazkodni.

De megtanulni együtt élni a természettel, nem megy egyik napról a másikra. Szinte egy generációnyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy elég tisztán láss. Az a bizonyos tudás években van elrejtve. Bárcsak húszévesen ennyi mindent tudtam volna, mint most! Amikor megvettem ezt a tanyát, az eladó azért adta nekem, mert azt érezte, ezzel jobb hellyé teheti a világot. Szóval, nem tudom mi az, ami engem megállíthatna, vagy el tudna küldeni innen.

Erőt ad az is, hogy megadjuk magunknak a pihenés idejét. Én hajlamos vagyok arra, hogy belefekszem a járomba, és csak csinálom. Ha tartunk egy pihenőnapot, kicsit újra tudjuk gondolni a történteket. Volt már, hogy elmentünk lóháton a Kurultájra, hadjáratra. Néha moziba vagy színházba látogatunk, és imádjuk a klasszikus zenét, szóval érdekes tanyasiak vagyunk.

 

Mit tanácsolnak azoknak, akik tanyára költöznének?

 

Nelli: – A városi környezetben borzasztóan el voltam kényelmesedve. Amikor idejöttem, le kellett vetkőzni azt az ingert, hogy azért, mert valami szép, meg kell venni. A régit sem kell újra cserélni, ha még jó.

 

István: – Én azt mondom, ne költsék el minden pénzüket. Itt nem megkeresni nehéz a garast, hanem megtartani. Parasztéknál egyszer vagy kétszer ad fizetést a Jóisten, azt kell tudni beosztani, mert meg kell éljük a következő évet, meg az azt következőt, és fontos a természetnek is előre meghálálni, amit majd megad.

 

Forrás: Kistermelők Lapja