Az a baj az új munkaügyi bíróságokkal, hogy már alig lesznek ügyeik

2020. február 17. 09:05
Mind a sajtó, mind a munka világa iránt érdeklődők körében heves reakciókat váltott ki az a javaslat, mely a jelenlegi bírósági struktúra átalakítását célozza. Sokan attól tartanak, hogy a munkaügyi bíróságok átszervezése annak eszköze, hogy az állam még inkább a munkaadók érdekét védje a dolgozókéval szemben. Ezeket a félelmeket megértem, de sokkal inkább úgy vélem, hogy a bíróságok átszervezése logikus reakció egy mára kialakult, rendkívül súlyos helyzetre: a dolgozók által indított eljárások radikális csökkenésére. A Mérce cikke.

2020-ban a mostani munkaügyi bírósági szervezetrendszer átalakul, az önálló munkaügyi bíróságok megszűnnek, a hatáskörei törvényszéki szintre kerülnek, ahol a szervezet elnöke jelöli ki a munkaügyi szakra beosztott bírókat. A fellebbviteli eljárások a Kúriához kerülnek. Sokakban – érthető okokból – aggályok vetődtek fel amiatt, hogy ezután a szervezet elnöke szabadon oszthat be munkaügyi szakra olyan bírókat, akiknek nincs, vagy csak korlátozott a rálátásuk a munka világára és a munkajogi előírásokra.

Bevallom, hogy – bár kezdetben magam is megijedtem kissé – nem osztom a félelmet. Elképzelhetetlennek tartom ugyanis, hogy egy komoly szakmai és adminisztrációs felelősséggel bíró jogszolgáltató szervezet vezetője a bírók beosztása során ne szakmai szempontok alapján járjon el. Ugyanis, ha nem így tenne, súlyos kockázatnak tenné ki a bíróságot. Egyrészről, a munkajogra kevés rálátással bíró szakemberek alkalmazása a bíróság leterheltségét csak növelné, mert a munkajogban járatlan döntéshozónak borítékolhatóan több időre lenne szüksége a döntéshozatalra, mint egy tapasztalt kollégájának. Másrészről az esetlegesen megalapozatlan ítéletek miatt a másodfokról megismételt eljárásra visszaküldött határozatok is tovább növelnék az ügyhátralékot, nem is beszélve a szakmai presztízsveszteségről. Véleményem szerint – mely némiképp szemben áll a szakszervezeti általános meggyőződéssel – reális aggályt nem vet fel az, hogy adminisztratív eszközökkel kerülnének kijelölésre a munkaügyi szakon eljáró bírók.

Álláspontom szerint a munkaügyi bíróságok átalakítása nem kórok, hanem tünet. A munkaügyi bíróságok önálló státuszának megszüntetése egy logikus reakció a munkaügyi bíróságokon indult ügyek csökkenésére.

Míg 2012 -ben meghaladta a tizennyolcezret a munkaügyi perek száma, addig ez a szám 2016-ra tizenháromezer négyszázra csökkent. Tavaly pedig kiderült, hogy 2018 első felében a felére csökkent a munkaügyi perek száma.

A hazai munkaügyi jogviták problémái tehát álláspontom szerint nem a bírósági szervezetrendszer átalakításában gyökereznek. A munkajogi jogszolgáltatással kapcsolatos problémák elsősorban a dolgozók jogtudatosságának hiányában, az ingyenes jogi segítségnyújtási lehetőségek visszaszorulásában, a szakszervezetek eljárási jogosultságának korlátozásában, az anyagi jogi előírások – különösen a Munka törvénykönyve által a dolgozóknak biztosított jogosultságok és lehetőségek – csökkentésében, valamint a bírósági eljárásokkal kapcsolatos nehézségekben keresendők.

A munkavállalók jogtudatossága

Különös gondként merül fel, hogy az oktatási rendszer hiányossága, az alacsony szakszervezeti aktivitás miatt a hazai dolgozók általában nem ismerik a saját jogaikat. Ezen jelenségért természetesen nem a magyar bíróságokat terheli a felelősség, ugyanakkor a jelenleginél lényegesen kiterjedtebb, emberközpontúbb, „felhasználóbarát” ügyfélszolgálatokkal, a bíróságok mellett működő jogsegélyszolgálatok kapacitásának növelésével jelentősen lehetne javítani a dolgozók hétköznapi jogtudásának jelenleg siralmas állapotán.

Munkám során – és a mindennapokban is – rengeteg alkalommal szembesülök a dolgozók munkajogi alapismereteinek teljes hiányával. Ezúttal természetesen nem az elmélyültebb tudást feltételező jogszabályismeretre, hanem a mindennapokban hasznosítható praktikus tudásra gondolok. Nem tartom aggályosnak, ha egy munkavállaló nincs tisztában a felmondási idő hosszával, vagy a pótszabadsága mértékével. Nem vélem különösebben problematikusnak azt sem, ha egy munkavállalónak sejtelme sincs az enyhe fokú gondatlansággal okozott kár megtérítési limitjéről. Ám komoly aggodalomra ad okot, hogy sokan nem tudják, mi a különbség a felmondás és a közös megegyezéses munkaviszony-megszüntetés közt, nem ismerik a bérfizetésre vonatkozó előírásokat, vagy a próbaidőre vonatkozó jogszabályokat. Számos esetben még az is gondot okoz a dolgozóknak, hogy a munkáltatójukat megnevezzék. Kérdés, hogy van-e remény a sikeres pervitelre, ha a jövőbeli alperes nevét sem tudjuk megadni?

Engedjék meg, hogy a tapasztalataim közül egy igen jellemző példát említsek. A csemegepultnál álltam egy kis boltban, hogy szeletelt felvágottat vásároljak. Húsz dekát kértem az egyik, akkorra már jócskán megfogyatkozott rúdból. A szeletelést követően a pult mögött álló hölgy megkérdezte, hogy a felvágottas rúdból megmaradt két ujjnyi véget szeretném-e megvenni féláron. Igent mondtam, mire a pultos hölgy örvendezve megjegyezte, hogy ennek nagyon örül, mert így a megmaradt felvágott árát nem fogják a fizetéséből levonni. Felszaladt a szemöldököm. Értetlenül kérdeztem tőle, hogy mégis miért vonnák le a fizetéséből a rúd végén megmaradt felvágott árát, mire magától értetődő természetességgel elmagyarázta nekem, hogy azért, mert ő kárt okozott azzal, hogy nem adta el a teljes rudat. Rögtönzött gyorstalpaló keretében elmondtam neki, hogy a munkajogi kárfelelősség – főszabályként – csak akkor terheli a munkavállalót, ha a kárt vétkesen okozta. Márpedig arról, hogy a kuncsaft esetleg nem akar serclit venni, a pultos nem tehet. Arra pedig már nem is tértem ki, hogy a boltocskát a felvágottas rudak megmaradt vége miatt jogi értelemben nem is éri kár.

Az ilyen, ijesztő mértékű ismerethiány fokozott veszélynek teszi ki a lelkiismeretes munkavállalókat, mely ellen az alapvető jogi ismeretek és elsősorban az alapszintű jogi gondolkodás korai elsajátításával lehet hatékonyan fellépni.

A jogtudatosság megteremtése elsősorban nem konkrét ismeretanyag, hanem attitűd kialakítására szolgál.

Nem lehet cél a hazai jogrendszer valamennyi jogágának átfogó megismertetése, erre egyszerűen nincs sem a pedagógusoknak, sem a tanulóknak kapacitása. Ám a munka világába bekerülő tanulókat még az iskolás éveik alatt indokolt és hasznos legalább azokra az alapelvekre és jogintézményekre megtanítani, melyek a munkás éveik alatt a munkáltatók esetleges túlkapásai, jogszerűtlen intézkedései ellen hatékony eszköznek bizonyulhatnak.

A jogtudatos nevelés jelentősen hozzájárulhat a generációkon átívelő tanult tehetetlenség leküzdéséhez.

Annak a rendkívül káros állapotnak a legyőzéséhez, mely az egyént tétlenségre, a kedvezőtlen – sőt, akár súlyosan sérelmes – helyzet engedelmes elfogadására sarkallja. A tanult tehetetlenség okaként számos tényezőt jelölhetnénk meg, a több évtizednyi pártállami örökségtől a piacgazdaságra történő átállással együtt járó munkanélküliségig, a dolgozók alacsony szervezettségéig. Az okok azonban másodlagosak. Tényként kezelhetjük, hogy a magyar munkavállalók zöme inkább elfogadja a jogsértést, mint hogy szót emeljen az érdekei védelmében. Ha a jövő generáció dolgozói tisztában lesznek azzal, hogy milyen jogok illetik meg őket, már csak egy lépés lesz szükséges ahhoz, hogy ezen jogosultságok érdekében fellépjenek.

A munkavállalók jogi ismereteinek kérdése

A jogtudatosság, a kritikus attitűd igénye mellett szót kell ejteni a konkrét jogi ismeretekkel kapcsolatos problémákról is. Természetesen nem várható el egy nem jogász végzettségű dolgozótól, hogy naprakész legyen az anyagi- és eljárásjogi szabályokból. Ugyanakkor gyakran a konkrét előírások összetettsége, körmönfontsága vezeti tévútra az egyébként jogtudatos, sőt, az előírásoknak szorgalmasan utána néző dolgozót.

A „kétszer kettő józanságát” meghaladó ismeretekkel kapcsolatos problémákra ezúttal is egy példát hoznék fel: a munkavállalót nyilvánvalóan koholt bizonyítékok alapján, bizalomvesztésre hivatkozással menesztette a munkáltató. A felmondás jogszerűségét vitatta a dolgozó, és igénye érvényesítése érdekében bírósághoz kívánt fordulni. A felmondás június végén történt meg, a kereset benyújtására a munkavállalónak a Munka törvénykönyve rendelkezései alapján a felmondás közlését követő naptól számított 30 napja volt. A keresetlevél összeállítása során szembesült azzal, hogy nem áll a rendelkezésére a kellő számú bizonyíték. Ezek megszerzése legalább két hetet vett volna igénybe, ám ekkorra már kifutott volna a törvényi határidőből. Az eljárásjogi törvényt tanulmányozva lett figyelmes az ítélkezési szünetre vonatkozó kitételre, mely szerint a napokban megállapított határidőbe nem számít bele a július 15 és augusztus 20 közti időszak. A perrendtartásból megismert tájékoztatás alapján a dolgozó megnyugodott, s az immáron megnövekedett keresetindítási határidő alatt megszerezte a szükséges bizonyítékokat, majd augusztus 21-én beadta az alaposan előkészített, mellékletekkel ellátott keresetlevelet. Szeptember végén súlyos megrázkódtatás érte, amikor arról értesült, hogy elkésettség címén a bíróság visszautasította a keresetlevelet. A bíróság a végzésében felhívta a dolgozó figyelmét arra, hogy bár az ítélkezési szünet alatt az eljárási határidők nem járnak le, a szabály nem irányadó a keresetlevél benyújtására, mivel a kérdéses szabály csak a peres határidőkre vonatkozik, a nem peres határidőkre nem. Márpedig, a keresetlevél benyújtása nem eljárási cselekmény a 4/2003 PJE határozat szerint.

A bíróság álláspontja sajnos, vitathatatlan volt. Ugyanakkor felvetődik a kérdés, hogy a munkavállalónak tisztában kellett volna-e lennie egy olyan jogegységi határozattal, mely elsőrendűen nem a laikusok, hanem a hivatásos jogalkalmazók számára készült?

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez a történet nem egy jogban teljesen járatlan dolgozóról szól, hanem egy jogtudatos, sőt, jogkereső munkavállalóról, aki nem volt rest a hatályos szabályozásnak utánanézni. Vesztére, laikusként nem számolt – nem számolhatott – a bonyolult részletszabályokkal, eljárási finomságokkal, melynek következtében még a bíróságig sem tudta vinni az ügyét.

Felmerülhetnek a következő a kérdések: Miért nem fordult szakemberhez a kárvallott dolgozó? A válaszom egyszerű: Nem volt rá pénze. Miért nem fáradt be egy bíróságra, és kért segítséget az ott dolgozóktól? A válasz: Megtette, de a nyári időszakban a kérdéses bíróságon szünetelt a szolgáltatás.

Látható, hogy míg a jogtudatosság a mindennapi vitákban jó védelmet adhat, egy peres eljárásban már elégtelennek bizonyul. A formalizált jogvitában már kifejezett jogi szaktudásra van szükség, melyet sajnos, a többség nem engedhet meg magának. Természetesen az ingyenes jogi segítségnyújtási lehetőségek nyitva állnak az arra rászorulók számára, ám sajnos, a kapacitás messze nem elegendő valamennyi vitás ügy képviseletére. (Örvendetes hír, hogy 2020. januárjától a Jogpont szolgáltatás ismét elérhető.) Létezik természetesen a külön kérelemre igénybe vehető ingyenes jogi segítségnyújtás lehetősége is, ám a feladatot vállaló szakemberek száma csekély, – országosan nem éri el a négyszázat, és az összes munkaügyi per harmadát adó fővárosban huszonhatan szerepelnek a névjegyzékben, akik ráadásul általában korlátozott esetszámban tudják ellátni a feladataikat a praxisuk fenntartása mellett.

A jogi szaktudás biztosítása sarkalatos kérdés, melyet kizárólag forrás megteremtésével lehet elérhetővé tenni a rászoruló munkavállalók számára. Amíg a stabil alapokon nyugvó, tartós, kiszámítható pénzügyi háttér hiányzik, addig gyakoriak maradnak azok a vesztett ügyek, melyek nyerhetők lettek volna, ha a jogi háttértudás a munkavállaló mögé áll.

A Munka törvénykönyve által biztosított munkavállalói jogok

Tegyük fel, hogy a munkavállaló jogtudatos, és jogi szakembertől is tud segítséget kérni. Mérlegeli a pervitellel kapcsolatos – időbeli és anyagi – ráfordításokat, és összeveti azokat a pernyertességtől várható előnyökkel.

Az egyenlet a magyar munkavállalók esetében általában azzal zárul, hogy a dolgozó nem indít pert, mert a nyertes jogvitától várható előnyök egyszerűen nem kecsegtetők.

Ennek oka elsősorban az úgynevezett anyagi jogi előírásokban – s közöttük elsőrendűen a Munka törvénykönyvében – keresendő. Ha áttekintjük a 2012 -ben elfogadott új törvényt, láthatjuk, hogy a perben érvényesíthető munkavállalói követelések mértéke jelentős korlátozáson ment keresztül. Ehhez elég egy pillantást vetnünk az egyik legtipikusabb munkaügyi perre, a munkaviszony jogellenes megszüntetése miatt indított eljárásra.

A korábbi, 1992-es törvény alapján a jogellenes módon menesztett munkavállaló kérhette a munkaviszonya helyreállítását, azzal, hogy az ítélet jogerőre emelkedéséig járó bért a munkáltatónak ki kellett fizetnie.

Ha a dolgozó nem kérte a visszahelyezését, vagy erre a jogszabály alapján nem volt mód, a bíróság – egyfajta bírságként – akár tizenkét havi távolléti díj erejéig a dolgozó javára elmarasztalhatta a munkaadót, ezen felül természetesen kártérítés és az elmaradt végkielégítés is követelhető volt. Más szóval, amennyiben megállapították a munkaviszony megszüntetésének jogellenességét, a munkáltatónak horribilis összegeket kellett megfizetnie.

A hatályos törvény ezzel szemben már jóval szerényebb mértékben állapítja meg a dolgozó által követelhető igények körét. Jogellenes munkaviszony megszüntetés esetén a munkaviszony helyreállítása – főszabályként – nem kérhető, kizárólag kivételes esetben, például ha a munkaadó bizonyíthatóan diszkriminált, vagy a felmondási védelem ellen vétett. Megszűnt a „bírság” kiszabásának lehetősége, ahogyan az ítélet jogerőre emelkedéséig járó bérek utólagos rendezése is. Maradt a végkielégítés és a távolléti díj érvényesítésének lehetősége, de a kártérítés intézményét is korlátozták: elmaradt jövedelem jogcímén csak egy évnyi bért lehet követelni.

A személyes véleményem az, hogy a régi törvény szankciórendszere némiképp eltúlozta a munkáltatói helytállás mértékét, hiszen nemcsak a kárt, a végkielégítést és felmentési időt kellet megfizetnie a munkáltatónak, hanem az ítélet jogerőre emelkedéséig járó – akár több évnyi – bért is, melyen felül a bíróság – hatósági szerepet öltve – még bírságolt is. Ugyanakkor a jelenlegi törvény átesett a ló túloldalára: a mégoly jogellenes módon is eltávolított munkavállaló a bizonyított kárai megtérítésén felül meg kell, hogy elégedjen a végkielégítésével és a felmentési idejére járó távolléti díjával, valamint – elmaradt bér esetén – legfeljebb egy évnyi jövedelmével. Átlagos tíz havi álláskereséssel és a 2020. januári 365 ezer forintos átlagbérrel, öt éves jogviszonnyal számolva a gyakorlatban legfeljebb két- hárommillió forint realizálható pernyertesség esetén.

Ugyan a többmilliós kifizetés első látásra kedvezőnek tűnik, de ha hozzávesszük az ügyvédi munkadíjat és azt, hogy a munkaügyi perek főszabályként már nem illetékmentesek – csupán költségfeljegyzési jogot igényelhetnek a kevésbé tehetősek – máris komorabb kép tárul a jogkereső dolgozó elé. A felperesnek az eljáró jogi szakember díjazásán felül a 6%-os elsőfokú, illetőleg a 8%-os másodfokú eljárás illetékét is meg kell előlegeznie. Ráadásul a pernyertességre sosincs garancia, a jogvita akár el is bukható.

S ha hozzávesszük, hogy a jogerős döntésig akár három-négy év is eltelhet, máris megérthetjük, hogy miért kezdenek kevesen pereskedésbe. A kép teljessége érdekében külön ki kell emelni a pszichés terhelést, melyet a tárgyalótermi vita a munkavállalónak okoz. Ilyen feltételek mellett nem csoda, hogy a jogában megsértett dolgozók jelentős része inkább legyint egyet, mondván: „Nem éri meg.”

Egyes vélemények szerint a munkavállalók félnek pert indítani. Ez a vélemény helytálló is lehet – de csak az olyan jogviták esetében, melyek a fennálló munkaviszony alatt folynak, melyekre jó példák a fegyelmi intézkedéssel szemben megindított perek, vagy a munkavállalót terhelő kár megtérítése miatt indult viták. Ilyen esetekben a dolgozók – a megélhetésüket féltve – húzódoznak a perindítástól. Az ilyen jogviták relatíve csekély száma elsősorban nem a jogszabályi környezetnek , hanem az – egyébként teljesen érthető – emberi attitűdnek tudható be. Az emberek hozzáállásán persze lehetne segíteni munkavállaló- és szakszervezetbarátabb jogszabályokkal, vagy azzal, ha a jogszabályok lehetővé tennék, hogy a munkavállalói érdekképviseletek saját jogon kezdeményezhessenek megállapítási pereket.

Ám a tipikus munkaügyi perek a munkaviszony megszűnését követően indulnak el. Ilyenkor nincs már félelem a főnöktől, hiszen az állás elvesztésével a korábbi függés is megszűnt, sőt a dolgozóban sok éve gyűlő sértettség csak tovább növeli a harci kedvet. Mégis az a tapasztalatom, hogy a perrel elérhető előnyök és az emberi-időbeli-anyagi ráfordítások mérlegre állítása után sok dolgozó inkább úgy dönt, hogy inkább nem fordul bírósághoz.

Mi lehetne a megoldás? Véleményem szerint a Munka törvénykönyve által biztosított munkavállalói jogok felülvizsgálatával, a perben elérhető igények növelésével a dolgozók gyakrabban próbálnák érvényesíteni a jogaikat. A súlyosabb szankciók kilátásba helyezése a munkáltatói visszaélések számához is hozzájárulhatna. Nyilvánvaló, hogy a régi törvény által biztosított összes munkavállalói igény visszakövetelése nem lehetséges – és valljuk be, nem is indokolt. Ám, ha a jog széles körben biztosítaná a munkaviszony helyreállításának – azaz a dolgozó újrafoglalkoztatásának – lehetőségét, illetve, ha a kártérítés mértékét nem korlátozná, a munkavállalók gyakrabban élnének a formalizált jogvita lehetőségével.

Jelenleg a szakszervezetek nem járhatnak el a tagjaik akarata ellenére, nem indíthatnak pert a tagjaik háta mögött, még akkor sem, ha ez a dolgozó érdekében is áll. Ez teljesen érthető, logikus és jogállami. Ha az érdekképviseletek – paternalista módon – a tagjaik felett atyáskodva kezdeményezhetnének eljárásokat, azzal nemcsak a dolgozók emberi méltóságát sértenék meg, de akár jelentős érdeksérelmet is okozhatnának. Ám egy olyan per kezdeményezése, mely pusztán a munkáltatói jogsértés megállapítására irányul, alapot adhatna arra, hogy a jogerős – alapvetően elvi jelentőségű – ítélettel felfegyverkezve a dolgozók a konkrét igényeiket érvényesíthessék. Egy ilyen eljárási jogosultság bevezetése anonimitást biztosítana a dolgozónak, egyszersmind a jogfejlődéshez is nagyban hozzájárulhatna. Alkotmányjogi oldalról természetesen ennek a megoldásnak – az imént vázoltak miatt – vannak kihívásai, ám a lehetőség megérhet egy alaposabb vizsgálatot.

A jelenlegi rendszer következményei

Látható, hogy a lassú – és adott esetben költséges – pereket egyre kevesebb munkavállaló választja megoldásként, a várható előnyök mérlegelését követően. A dolgozók inkább új munka után néznek, és kis szerencsével hamar el is helyezkednek. Ha az új munkahelyen megtalálják a számításukat, könnyebb elfelejteni a múltbeli anyagi és erkölcsi sérelmeket. Igaz, hogy egy kisebb-nagyobb összeg a korábbi munkáltatónál marad, de minek perelni, ha az új munkahely megtalálása kevesebb vesződséggel és idegeskedéssel jár?

Munkaerőhiányos gazdaságban könnyebb állást találni. Így a problémák a tárgyalótermen kívül megoldódnak maguktól. Végső soron, a munkaerőpiac kínálta újabb és újabb lehetőségek gyógyírt nyújtanak a sérelmekre.

Mindaddig persze, amíg dübörög a gazdaság és szükség van munkáskezekre. A dolgozókat negatívan érintő jogszabályok azonban a válságos időszakokban is velünk lesznek.

Forrás: Mérce / szakszervezetek.hu

 

Kapcsolódó cikkek

Hol van még tartalék munkaerő?

2019. november 12. 08:16
A KSH legutóbbi, július–szeptemberi tájékoztatása szerint a 15–24 éves korcsoport 29,2 százalékos foglalkoztatási rátája után a második legalacsonyabb érték az 55–64 éves korcsoport 56,9 százalékos foglalkoztatottsága. Ebben a korcsoportban nyilván vannak olyan nyugdíjasok, akik már nem akarnak vagy fizikai-egészségi okok miatt nem tudnak dolgozni. Vállalatoktól hallhatók olyan vélemények is, hogy az idősebb korcsoportba tartozókat elküldik, mert egyrészt már nehezebben alkalmazkodnak a változó körülményekhez, másrészt a korral a keresetük is magasabb lett. Ezért gazdaságosabb a cégnek olcsóbb és könnyebben irányítható fiatalokkal lecserélni őket. Azonban ha megnézzük az Eurostat felnőttképzéssel kapcsolatos friss jelentését, akkor még egy érdekes jellemzőre fel kell figyelnünk.

Mit tehetsz a járvány megelőzése érdekében?

2020. március 16. 10:48
Nem csak a munkáltatók, a munkavállalók is sokat tehetnek a koronavírus járvány megelőzése érdekében. Tudjuk, hogy a személyi higiénia betartása nagyon fontos. Azonban, hogy a munkavégzés biztonságossá tétele érdekében több olyan intézkedést is kezdeményezhetünk, amelyekről a szakszervezeteink állapodhatnak meg a munkáltatóval.