Az Északi-sarktól ezer kilométerre, a Spitzbergák egyik szigetén 2008 óta működik egy magbank. „Ítéletnapi tárolóját” földrengés- és atombiztosra tervezték, százméteres bejárati alagútján túl, állandó, mínusz 18 fokos hőmérsékleten, légmentesen záródó kamrákban található konténerekben akár ezer éven át akarják megőrizni az ott található nyolcszáznyolcvanezerféle vetőmagmintát. A globális felmelegedéssel azonban még a bunker őrei sem tudtak mit kezdeni: 2016-ban, a mérések óta a legmelegebb esztendőben olvadásnak indult az állandóan fagyott talaj, az olvadékvíz pedig beszivárgott az alagútba.

A vetőmagoknak nem esett bántódásuk, a bunker építőjének, a Statsbygg cégnek azonban korábban nem tervezett fejlesztéseket kell végrehajtania, hogy ez a jövőben is így maradjon. Az északi-sarkvidéki régióban ugyanis a hőmérséklet a globális átlag kétszeresével növekszik, még télen is rendszeressé váltak az esőzések.
Donald Trump valószínűleg nem hallott a longyearbyeni magbank bejáratának megrongálódásáról, vagy ha mégis, alighanem álhírnek minősítette. Ahogy a globális felmelegedést is, amelyről úgy nyilatkozott: kamu, azzal pedig a világelső amerikai gazdaság versenyképességét kívánják aláásni konkurensei, hogy a fosszilis energiahordozók használatának csökkentését irányozzák elő. Ennek fényében nem meglepő, hogy június elején az amerikai elnök bejelentette: az Egyesült Államok kilép a párizsi klímaegyezményéből, amely az első világszintű megállapodás a globális felmelegedés megakadályozása érdekében elvárt teendőkről.

Az amerikai elnök döntését sokan kritizálják, ám inkább szimbolikus lépésről van szó, hiszen a tavaly november negyedikén – Trump megválasztása előtt néhány nappal – hatályba lépett egyezményből csak 2020-ban szállhat ki az Egyesült Államok. Szimbolikus, ugyanakkor politikai lépés is, amellyel a fosszilis energiatermelőknek kívánt kedvezni az elnök – nem mintha azok ezt kérték volna. (Nem véletlen, hogy számtalan tagállam jelezte már: tartják magukat a Barack Obama elnöksége idején tett vállalásokhoz.) És persze szavazóinak is szólt, köztük amerikai farmerek millióinak, akik szintén érzik a klímaváltozás kedvezőtlen hatásait – például a szélsőséges időjárási jelenségeket –, még ha ezt nem is feltétlenül az emberi tevékenységnek tudják be.

 

 

Más kérdés, hogy az ő tevékenységüket közvetlenül nem is érintik azok az előírások, amelyeknek a teljesítését a világ vezetői magukra vállalták Párizsban. Az üvegházhatású gázok terjedésének megakadályozását a fejlett országokban elsősorban feldolgozóiparban, a közlekedésben és természetesen az energiaszektorban képzelték el. Pedig a mezőgazdaság önmagában is komoly környezetszennyező. Az ENSZ klímavédelmi szervezetének adatai azt mutatják: az emberi tevékenység okozta klímaváltozásért a villamosenergiatermelés- és hőtermelés-ágazat után a leginkább mezőgazdaság felelős, előbbi a teljes légszennyezés 25, utóbbi 24 százalékát teszi ki. Az ipar 21 százalékos aránnyal csak harmadik, a közlekedés pedig 14 százalékban felel azoknak a gázoknak – jórészt szén-dioxidnak – a kibocsátásáért, amelyek a kutatók szerint hozzájárulnak az elmúlt évek szélsőséges időjárási eseményeinek kialakulásához is.

 

Hogy ennek ellenére miért nem szigorítanák a termelési körülményeket? A magyarázat egyszerű: az agrártermelés a világ jelentős részén a túlélést garantálja a legszegényebb rétegek számára. A legfejletlenebb társadalmakban pedig hiába is várnák el a modernizációt, például hiába tiltanák az avar égetését, amely a légszennyezés egyik fő forrása a világban. A párizsi találkozón elfogadott szöveg éppen ezért nem a termelők megregulázását, hanem azt emeli ki: a vállalások nem veszélyeztethetik az élelmiszer-termelést, hozzá kell járulniuk az élelmiszer-biztonság erősítéséhez és az éhínség leküzdéséhez.

 

Az éhezésnek azonban az ENSZ élelmezési szervezete, a FAO szerint nagyon is köze van a mostani termeléshez. Az ész nélküli öntözés például a vízkészletek elapadásához vezet, ami épp olyan veszélyes, mint a erdőirtás, amely szintén elsősorban a mezőgazdasági termőterületek növelése miatt történik. 
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a levegő szén-dioxid-tartalmának a növekedése nem feltétlenül rontja a termést, egyes növényeknél még akár hozamnövekedést is okozhat. A légköri változás ugyanis megváltoztatja az egyes termények vízháztartását – állapította meg a NASA egy tanulmánya. A kutatók szerint a kukoricánál jelentősen csökkenhet a hozam, a búza esetében viszont növekedéssel számolnak, még olyan aszályos területeken is, mint Afrika.

 

Ez azonban csak egy szempont a sok közül, amelyet azoknak a magyar termelőknek is figyelembe kell venniük, akiknek már ma is évente több tízmilliárd, rosszabb évben akár százmilliárd forint kárt is okoz az aszály. A csapadékmennyiség csökkenése például nemcsak szárazságtűrőbb fajták vetését teszi szükségessé, de a műtrágyák hatékonyságát is csökkenti az aszályos, forró időjárás. A kontinensen prognosztizált hőmérséklet-emelkedés pedig új kórokozók felbukkanásához vezethet, ami nemcsak a növényi kultúrák esetében tesz szükségessé fokozott védelmet, de az állattenyésztést is megdrágíthatja – akárcsak a nyarakra jellemző szélsőséges hőhullámok.

 

A prognózisok szerint főleg Európa déli részét érintő forróság a hagyományos szőlőtermesztésre is hatással lehet, bár a kutatók és a borászok is úgy látják: a szőlőfajták rugalmasan reagálnak a megváltozott környezetre. Amíg Bordeaux-ban vagy a Douro völgyében aggódhatnak a termelők, Magyarország még szerencsés lehet – már ha fel tudja venni a versenyt a versenybe szálló britekkel vagy németekkel. Más kérdés, hogy az átlaghőmérséklet emelkedésével egy időben megszaporodnak azok a szélsőséges időjárási jelenségek is, amelyek a védtelen magyar ültetvényekre végzetes hatással vannak.

A szélsőséges időjárástól nemcsak a borászoknak van félnivalójuk: az intenzív esőzések okozta belvíz, az erős szél miatti talajerózió is gyakoribbá válhat, főleg az Alföldön. Egy friss kutatás ugyan modellszámítások alapján azt jósolja, hogy utóbbi két jelenség nem fog a mostaninál sokkal nagyobb kárt okozni, ám az elmúlt évek után az így is elkerülhetetlennek tűnik, hogy a gazdák biztonságosabb, először komoly beruházást igénylő termelési módokra álljanak át.