Az újranyitás kapcsán felmerül az a különösebben meg nem indokolt igény, hogy mindazok, akiknek a koronavírus-járvány ideje alatt végleg meg nem szűnt az állása, iparkodjanak vissza a munkahelyeikre.

Azt is hallhatjuk, hogy a pedagógusoknak leginkább amiatt kellene visszatérniük április 19-én az iskolákba – akár csak egyetlen védőoltással is a karjukban –, mert „a szülőknek vissza kell menniük dolgozni”.

Mintha a gyermek olyasvalami lenne, amelyet csak a rendkívüli állapot tarthat otthon, rendes körülmények közt simán lepasszolható.

S bár az újranyitás megszabott feltételei pontosan olyan obskúrusak, mint ahogyan a járvánnyal kormányzás (hiszen járványkezelésről, kegyeleti okokból mégsem beszélhetünk) egésze, elkerülhetetlennek látszik, hogy visszatérjünk a munkahelyeinkre.

A kérdés azonban ettől még kérdés marad, a megválaszolása pedig sürgető.

Azt, hogy a munkás mennyit ér, tudjuk jól. A legfeljebb csak három hónapra kiutalt „álláskeresési járadék” árulkodik arról, mire taksálják azt, aki elveszti a megélhetését. Ám ez csak Magyarországra vonatkozik, amely élen jár a munkásnyúzásban, s nem kis erőfeszítésébe kerül más államoknak, míg beérik.

S ha ez most így van, miért gondoljuk, hogy a következő válságnál másként lesz? Előzzük meg a bajt azzal, hogy nem térünk vissza a munkahelyeinkre.

De mi nemcsak ebből okulhatunk. Ha a járványnak van tanulsága, az éppen abban áll, hogy minden díszétől lefosztotta a kései kapitalizmust, és a maga tisztaságában állította elébünk.

Lett légyen bármekkora is a veszély, a munka és fogyasztás felfüggeszthetetlen, örök emberi jelleg, sugallta az uralkodó eszme, még ha a munkahely és a pláza a fertőzések gócpontjai voltak is.

Visszatérni a munkahelyeinkre?

Elhagytuk volna valaha is?

Nem éppen az otthonról végzett munka – kevesek kiváltsága – a munka tiszta formája, amely során a tőke még attól is megkíméltetik, hogy levegőtlen munkahelyeket tartson fenn a munkás munkaerején? Ez az a munka, amely nem igényel külön jogszabályt. Hát nem vagyunk mi elég jó kizsákmányolói önmagunknak?

Az igazság az, hogy nekünk eszünk ágában sincsen visszamenni a munkahelyeinkre.

Mi jó konzervatívok vagyunk, s jó keresztények, hiszen egyszer a görögökhöz nyúlunk vissza, akik tudták, szabad ember nem lehet, aki munkát végez, másszor pedig az evangéliumokhoz, amikor azt idézzük:

„Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek – mennyei Atyátok táplálja őket. Nem többet értek ti náluk?”

Istenuccse, mi nem akarunk visszatérni a munkahelyeinkre.

Hiszen mivel több a „munkahely”, mint a bérmunka kényszere által összeterelt frusztrációk gyűlhelye, melyet beleng a koffeinnel alig pezsdíthető unalom, s amelybe már évek óta csak hálni jár a lelemény és a munkakedv?

Mi nem akarunk visszatérni a munkahelyeinkre.

Az, hogy az iparkamaráknak és testületeknek az a fura passziója, hogy sürgessék a munkahelyek újranyitását, mennyiben érint bennünket?

Mi, Parragh László, tényleg nem akarunk visszamenni a munkahelyeinkre.

Az, hogy a kormány már a GDP-t latolgatja és az örök „felpattanásra” vár, hát nem éppen arra sarkall bennünket, hogy most igazán és következetesen a helyünkön maradjunk?

Mi, a nem-növekedés hívei, aztán valóban nem akarunk visszatérni a munkahelyeinkre.

Az, hogy a különféle fősodrú hírközlők már a munkahelyre való visszatérés veszélyeinek elhárításáról írnak, „eufóriát és félelmet” emlegetnek, „biztonságos munkakörnyezetet” ígérnek, nem éppen arra ösztönöz bennünket, hogy a biztonságot azáltal teremtsük meg, hogy a munkahelyeket messzire elkerüljük?

Bizony, mi nem térünk vissza a munkahelyeinkre.

Egyetlen értelme csakugyan van, hogy visszatérjünk a munkahelyeinkre.

Az, hogy felszámoljuk a bérmunkát, s a szabad társulásokon munkálkodjunk.

De addig is, míg ennek a módját kifundáljuk, megszervezzük magunkat, s elgondoljuk a bérmunka nélküli életünket, bizony:

mi nem térünk vissza a munkahelyeinkre.

www.merce.hu