Nemrég jelentek meg az első kutatási eredmények a tavaszi járványhullám során a súlyos lefolyású COVID-19-et túlélőkről, hogy hányan küzdenek maradványtünetekkel akár több hónappal a kórházból való távozás után is. A Lombardiából érkező tapasztalatok azt mutatják, hogy a kontrollvizsgálatra visszahívottak közül minden második ember több hónappal a kórházi elbocsátást követően sem tünetmentes. Hosszú ideig fennmaradhat a nehézlégzés, amit a tüdőben található krónikus elváltozások okoznak. Az ilyen betegek könnyen fulladni kezdenek, főleg fizikai aktivitáskor. A késői tünetek között lehetnek szív- és érrendszeri problémák, trombózishajlam, vagy neurológiai zavarok. Viszonylag gyakori maradandó tünetegyüttes a krónikus fáradtság szindróma. Ez mind rontja az életminőséget. Az érintettek közül nagyon sokan nem is tudtak visszatérni a munkába. A betegség utóhatásai nemcsak súlyos, hanem enyhébb lefolyású megbetegedés után is előfordulhatnak, de szerencsére csak ritkábban. A SARS-CoV-2 fertőzés utáni krónikus állapotokat látva elmondható, hogy ezek az orvostudomány számára is új jelenségek, amikről sokkal többet kell megtudnunk a jövőben.

Nem árt az óvatosság, mert egyáltalán nem biztos, hogy a COVID-19 mindenkinél gyorsan és könnyen átvészelhető betegség. Jobb tehát megelőzni, nem elkapni a fertőzést, még a kis halálozási kockázatúaknál is.

Igen, ha a kockázati tényezők együtt vannak jelen. Akkor a legnagyobb a kockázat, ha magas az életkor, fennáll valamilyen krónikus alapbetegség, és még elhízott is az illető.

Azt is tapasztaltuk, hogy a súlyos lefolyás férfiaknál gyakoribb.

Ezt azzal magyarázzuk, hogy a férfiak általában kevésbé egészségtudatosak, mint a nők. Valószínű, hogy ez nem független kockázati tényező, hanem egyszerűen a körükben gyakoribbak a kockázati magatartások, pl. dohányzás, túlzott alkoholfogyasztás, és krónikus betegségek terén is rosszabbul állnak, mint a hasonló korú nők. Mindez sérülékenyebbé teszi őket a COVID-19-re is.

Nagyon egyszerűen azt mondhatnám: az epidemiológus arra próbál válaszolni, hogy miért betegek az emberek. Csakhogy ezt nem egyéni, hanem társadalmi szinten vizsgálja, azzal, hogy egyes emberek helyett emberek csoportjait nézi. Kik, mikor, hol betegednek meg? Erre próbálunk válaszolni, azért, mert azt gondoljuk, hogy akik, amikor és ahol megbetegedtek, azok körében, akkor és ott van valami oka a betegségnek, így ha ezt felderítjük, tudunk válaszolni az alapkérdésünkre. Mindezt azért tesszük, hogy ezeket az okokat, kockázatokat csökkentsük, illetve kiiktassuk, és a megbetegedéseket, az egészségkárosodást, a korai halálozást megelőzzük.

Az epidemiológus különböző csoportokat képez, és azt vizsgálja, hogy egy adott csoporthoz tartozásból megtudhatunk-e többet, mintha csak egy-egy embert vizsgálnánk. Minden ember különbözik ugyanis a másiktól, de mégis vannak olyan jellemzőink, tulajdonságaink, amelyek alapján valamilyen csoporthoz tartozunk. A legalapvetőbb jellemzők a nem, az életkor, a lakóhely és a foglalkozás, de végtelen sok csoportképző ismérv létezik, például a táplálkozási szokások, az egészségi állapot, hogy kapott-e egy adott betegség ellen védőoltást, és még hosszasan lehetne sorolni ezeket. Az egyik alaphelyzet az, ha egy csoportban sok olyan embert találunk, akinek ugyanaz a betegsége, míg egy másikban csak keveset. Mi a különbség a két csoport között, miért betegednek meg egyesek, és mások miért nem, és hogyan tudjuk a kockázatot csökkenteni?

A fertőző betegségek számos különleges jellemzővel bírnak, amit nekem, mint epidemiológusnak figyelembe kell vennem. Például, hogy egy adott beteg kockázatot jelenthet másokra nézve, hiszen másokat is megfertőzhet. Gyakran előfordul, hogy valaki úgy válik fertőző forrássá, hogy nem is azonosítják, mert például nincsenek tünetei, mégis fertőz. Különleges még a fertőző betegségek epidemiológiájában a sürgősség. Daganatos vagy szívbetegségek kockázati tényezőinek vizsgálata akár évekig is tarthat, járvány esetén azonban az időablak napokban, sőt, néha órákban mérhető.

A járvány mindig hirtelen esemény, a kezelése nem rutin, hanem magasabb riasztási fokozatba kell kapcsolni.

A COVID-19-hez hasonló méretű járvány nem volt még a mi életünkben. Egy ilyen nagy járványt nem lehet a szokásos működési rendben megoldani. Ezért jönnek létre járvány esetén olyan szakértői csapatok, akik az adott járvány megfékezésére összpontosítanak. Ez történt a 2009-es H1N1 influenza-világjárványnál, vagy a makói kanyarójárványnál, amelyeknél én is részt vettem a védekezés irányításában, de voltak kisebb kórházi járványok is, amelyek kivizsgálása, megfékezése, elfojtása jelentős többletmunkát igényelt.

Ilyenkor a járványügyi szakembert úgy kell elképzelni, mint a bűnüldözésben a nyomozót: versenyt fut az idővel

és minden erejével azon van, hogy minél előbb megtalálja és semlegesítse az elkövetőt, azaz a kórokozót.

A járványügyi munka mégis elsősorban a megelőzésről szól. A járványügy akkor működik jól, ha a fertőzéseket, járványokat úgy tudja kezelni, felügyelet alatt tartani, hogy a lehető legkevésbé avatkozzon be az emberek mindennapi életébe, a gazdaság működésébe. Az elmúlt évtizedekben jól dolgoztunk, hiszen a nagyobb járványokat sikerült elkerülni, illetve úgy kezelni, hogy az ne zavarja meg túlságosan az életünket. Ezek azonban lényegesen kisebb kihívások voltak, mint a COVID-19. A XXI. századi járványügyi kihívásokhoz XXI. századi modern járványügyi rendszer és újfajta szemlélet szükséges: jól képzett epidemiológusok, velük szorosan együtt dolgozó multidiszciplináris csapatok (járványmatematikusok, mikrobiológusok, biostatisztikusok, kontaktuskutatók, népegészségügyi szakemberek), fejlett infrastruktúra, beleértve egy többszintű, koordinált járványügyi laboratóriumi hálózatot, informatikai infrastruktúrát és újfajta módszerek.  

Olyannyira, hogy januárban több mint 50 millió embert helyeztek karanténba Kínában, ilyen horderejű járványügyi intézkedést még senki nem látott a ma élő generációkból. Az első hullámban ez egy helyes reakció volt, idő kellett ugyanis a felkészülésre, a védekezésre, a betegség jobb megismerésére, ezért nagyon drasztikus elfojtó intézkedéseket kellett hozni. Nem volt más választás, a járvány megfékezése érdekében szükséges volt komolyan beavatkozni az emberek életébe, a gazdaság működésébe.

Még annál is korábban: a járványügyben régóta dolgozó szakemberek már hosszú ideje figyelmeztetnek arra, hogy bármikor előfordulhatnak hasonló járványok, ezért készülni kell ezekre. Elég csak a 2002-2003-as SARS koronavírusra, a 2012-ben azonosított közel-keleti légúti tünetegyüttest (MERS) okozó koronavírusra, vagy a 2009-es pandémiás influenzára gondolni. Az új vírusok megjelenése és emberek közötti terjedése arra hívja fel a figyelmet, hogy vannak olyan vírusok, amelyek egyre gyakrabban törik át a faji határokat, és váltanak gazdaszervezetet. Ennek során az egyébként állatok között terjedő vírus genetikai változások során emberhez adaptálódik, és elkezd emberről emberre terjedni. Az új, emberre veszélyes kórokozók felbukkanása jól ismert jelenség, amit már évtizedek óta látunk. A mai globalizált világban ezek nagy sebességgel tudnak országhatárokon, földrészeken átívelve terjedni. Az más kérdés, mennyire vettek minket komolyan, mert hiába mondtuk többen már jóval korábban is, hogy ez a veszély itt van.

Ha a veszélyesség alatt a halálozási arányt értjük, akkor ez a vírus ugyan veszélyesebb, mint a szokásos, telente jelentkező ún. szezonális influenza, de sokkal kevésbé veszélyes, mint a 2002-ben megjelent SARS koronavírus vagy a MERS koronavírus volt, amelybe átlagosan minden harmadik megfertőződött belehalt. A COVID-19 fertőzöttek között a halálozás nagyjából 0,6%, a tünetekkel megbetegedettek között kb. 1,5% körülire tehető. Összességében tehát a COVID-19 egyáltalán nem tartozik a legpusztítóbb betegségek közé, ez egy olyan ellenség, amivel el kellene tudni bánni.

A problémát sokkal inkább az jelenti, hogy gyorsan és könnyen tud terjedni, ezért nagyon sok embert tud rövid idő alatt megbetegíteni, hiszen szinte mindenki fogékony.

Ha néhány hónap alatt 3 millió ember megfertőződik, az még 0,6%-os letalitás esetén is 18 000 halálesetet jelent, és ehhez még hozzá kell tenni azokat a súlyos lefolyású eseteket is, akik ugyan túlélik a COVID-19-et, de hosszan tartó, akár maradandó egészségkárosodást szenvednek el. Ráadásul még ha valaki túl is éli, és nem is lesz maradandó baja, de kórházi ellátást igényel, akkor is terheli az egészségügyi rendszert, amiből szintén nagy baj lehet, ha ez időben koncentráltan történik.

Jelen tudásunk szerint az életkorral biztosan nő a kockázat.

De érteni kell, hogy itt csak valószínűségekben lehet gondolkozni: ez nem jelenti azt, hogy egy 80 évesnél mindenképpen súlyos lesz a lefolyás, de fordítva, azt sem mondhatjuk, hogy a fiatalok körében egyáltalán nem fordul elő súlyos eset. A fertőzést életkortól függetlenül bárki elkaphatja, de a 75 éves nagyszülőnek kb. 220-szor nagyobb a kockázata a súlyos lefolyásra, mint a 27 éves unokájának.

A másik kockázati faktor - életkortól függetlenül - a krónikus alapbetegség

, pl. szív- és érrendszeri betegség, nem jól gondozott cukorbetegség, magas vérnyomás.

De van egy harmadik kockázat is, amit igazoltak a kutatások, és ez pedig elhízás

, ami a két korábban említett kockázati tényezőtől függetlenül is magasabb kockázatot jelent a súlyos lefolyásra. Sajnos azt tapasztaljuk, hogy jelenleg Magyarországon a kockázati csoportba tartozók nem vigyáznak magukra eléggé: nem fegyelmezettebbek a maszkviselésben és nem csökkentik a szoros fizikai kontaktusaik számát.

portfolio.hu