Hogyan eszi meg a túlóra a jövőt?

2019. január 29. 08:57
Ez a törvény Magyarországon a negyedik ipari forradalomra készülő tőke keltetője

 

A rabszolgatörvény több, mint a 400 órás túlórakeret és a 3 éves elszámolási időszak bevezetése, ami valójában a negyedik ipari forradalomra való felkészülés lépése. Vitaindító cikkünk azt kutatja, hogy ki volt a felbujtó. Az elkövetőt ismerjük… Kiss Ambrus írása az Új Egyenlőségen.

A rabszolgatörvény talán nem várt indulatokat váltott ki a társadalomban. Az eddigi ismert kutatások azt mutatják, hogy a kérdés felülírja a pártlogikát. Azaz sokan a kormánypárti szavazók közül sem állnak a törvény mellé.

Elégedetlenség és több településen fellángoló ellenállás már van, ugyanakkor a folytatás a kérdés, illetve a nyomásgyakorlás egyéb lehetőségei. Az „utca” egy része általános sztrájkot követel, a szakszervezetek azt mérlegelik, hogy mit tudnak felvállalni ebből. A rabszolgatörvény és a sztrájk–nem sztrájk kérdése valójában a ma kérdése, sokkal messzebb kell előretekintenünk, hogy megértsük, miről szól ez a küzdelem. Ezzel ki is tudjuk a kérdést szakítani a pillanat dimenziójából.

A pillanat kontextusa

Először érdemes megnézni, hogy miért állt elő a mai helyzet, pontosabban mi van a rabszolgatörvény mögött. Ez nem a kormányzati vagy a kormánypárti gazdasági körök mutyija. Ha erre fognánk, becsapnánk magunkat. A történet arról szól, hogyan lehet többlet munkaórákat teremteni. Nem csak Mészáros Lőrinc cégeinél, hanem mindenhol.

A törvény ugyanis azt a problémát kezeli, hogy honnan lesz elegendő ember a gazdaság működtetéséhez.

Vagy legalábbis erre próbál kísérletet tenni. A kiindulópont pedig mi lenne más, mint az a fátumnak tartott állítás, hogy csökken a dolgozni tudó, aktív korú népesség száma, emiatt munkaerőhiány van, ezért csökken(het) a gazdasági teljesítőképessége.

Nézzük meg, hogy ebből az állításhalmazból mi számít ténynek, és mi a ténynek látszó, de vitatható mondat. Ezáltal közelebb kerülünk ahhoz is, hogy mi is ez a rabszolgatörvény.

Nem kívánom vitatni azt, hogy sok munkáltató nem tud üres álláshelyeket betölteni. Ez persze strukturális munkaerőhiány, amely térségekben jelenik meg. Az is tény, hogy előrejelzések alapján csökken az aktív korú népesség aránya. Ezen már a Gyurcsány-kormány is megpróbált változtatni, amikor emelte az öregségi nyugdíjkorhatárt, illetve változtatott a rokkantnyugdíjazás rendszerén. Ezt a lépést vitte tovább az Orbán-kormány, amikor a nyugdíjrendszer rugalmatlanná tételével emelte a tényleges nyugdíjba vonulási időpontot, és még erősebben „terelte vissza” az embereket a rokkantsági rendszerből a munkaerőpiacra.

Ennek ellenére a probléma nem oldódott meg. 1992-ben 6,1 millió 15 évnél idősebb és az aktuális nyugdíjkorhatárnál fiatalabb ember élt az országban, ez a szám 2007-ben 6,7 millióra növekedett, és 2018-ban nyugdíjkorhatár-emelési folyamat vége felé járva 6,4 millióra csökkent. A Népességtudományi Kutatóintézet előrejelzése alapján 2030-ra a jelenlegi nyugdíjkorhatárt nézve ez a szám 5,6 millió főre csökken.

Ezek voltak a tények, innentől kezdve jöjjön két állító mondat, amely már vitatható. Az egyik, hogy ennyi ember nem elegendő a gazdaság működtetéséhez, valamint hogy a munkaerőhiány miatt csökkenhet a gazdaság teljesítőképessége.

Ez a kettő elsőre össze is függhet egymással, de itt is szálazzuk szét a problémát. Azt tudjuk, hogy a magyar társadalom 66,5%-a, tehát szinte hajszálpontosan kétharmada 15 évnél idősebb és az öregségi nyugdíjkorhatárnál fiatalabb, azaz ők jelentik a potenciális dolgozói társadalmat. A tavalyi évben kb. 4,5 millió ember vallotta magát foglalkoztatottnak. Ez a társadalom 46%-át jelenti.

Németországban 2017-ben ez az arány 49%-volt, azaz ha a teljes társadalomhoz képest nézzük, akkor érnénk el a német arányt, ha 300 ezer emberrel többen dolgoznának. Ennyi elméleti tartalék akár lehet is a magyar rendszerben, mégsem várom, hogy ilyen mértékben sikerülne megemelni a foglalkoztatotti létszámot.

A probléma nálunk ugyanis jelen pillanatban nem demográfiai, hanem minőségi. Minőségi alatt azt a gondot értem, hogy sok helyen a kínált bért és munkakörülményt tekintve inkább a nyugati munkaerőpiacokat választják. Ezáltal a munkáltatónak olyanokat kell(ene) felvenniük, akik nem alkalmasak a poszt betöltésére. Ennek sokszor képzési rendszerből eredeztethető okai vannak, amelyeket az államnak kellene feloldania.

Nem ejtettem szót még egy – szerintem – tévhitről, ez pedig a munkaerőhiány és a gazdasági teljesítőképesség kapcsolata. Az Eurostat adatai alapján 2008 és 2017 között 15%-kal nőtt a foglalkoztatotti létszám. Ez valóban kitűnő adat, az egész Európai Unióban csak Málta tudott nagyobb növekedést produkálni (37%)..

A környező tagállamokat és Romániát, Bulgáriát is hozzászámolva a foglalkoztatás átlagban 2 százalékponttal csökkent.

Könnyen belátható, ha a gazdasági teljesítmény (GDP adat) és a foglalkoztatás között egyértelmű összefüggés lenne, akkor látványos növekedést kellene produkálnia az egy dolgozóra jutó GDP-nek, ezáltal maga a GDP-növekedés is hihetetlen ütemű kellene, hogy legyen.

A számok azonban nem ezt mutatják. Egy dolgozóra számítva 2008 és 2017 között a bruttó hazai termék euróban mérve 15%-kal nőtt. A korábban említett tagállamokban pedig 22%-kal. Ugyanakkor, ha azt nézzük, hogy egy dolgozóra mekkora GDP termelés jutott, akkor kiábrándító a kép.

2008-ban 28.318 euró jutott egy magyar foglalkoztatottra, 2017-ben 28.367 euró. Azaz hiába növekedett a foglalkoztatotti létszám, a növekmény ugyanazon az értéken állított elő euróban, mint a gazdasági válság időpillanatában. Összehasonlításként a korábban említett országokban ugyanezen időszak alatt átlagosan 25%-os volt a növekedés, azaz egy foglalkoztatottra euróban átlagosan 25%-kal többet GDP jutott 2017-ben, mint kilenc évvel korábban.

Önmagában az, hogy egy országban többen dolgoznak, nem jelenti a gazdaság növekedését. Magyarországon lényegében ez történt. Hatékony gazdaság, magasabb GDP létezhet kevesebb foglalkoztatott által. Szóval ne legyen illúziónk, ennek a kérdésnek nincs köze a versenyképességhez.

A pillanat varázsának megtörése

A munkáltatói szövetségek a pillanatból és a közvetlen céges érdekeikből kiindulva elhitették a kormánnyal, hogy azonnal növelni kell a munkaerő létszámát. Erre három lehetőség van:

  1. Növeljük a potenciálisan foglalkoztathatók számát. Ez egyszerre zajlott le az elmúlt években alul és felül. Hiszen növekedik az öregségi nyugdíj korhatára, miközben csökkent a tankötelezettségi életkori határ. Azaz elméletileg több ember kerülhet a munkaerőpiacra.
  2. Belső tartalékokat kell felszabadítani. Ez is megtörtént olyan mértékben, amit politikailag még fel tudott vállalni a kormány. Az előrehozott nyugdíjazási lehetőségeket a „Nők 40” kivételével megszüntették. Közben a megváltozott munkaképességűek közül minél több embert akartak visszaterelni a rokkantnyugdíj-rendszerből a munkaerőpiacra. Szociális segélyezetteket átterelték a másodlagos munkaerőpiacra, a közmunkarendszerbe, abban a reményben, hogy „teljes értékű” munkavállalókat faragnak belőlük. (Az más kérdés, hogy ezért nagyon keveset tett a kormány, és már önmagában az is probléma, hogy másodlagos munkaerőként kezelte ezeket az embereket.) Valamint a nyugdíjasok foglalkoztatását szeretné növelni a kormány.
  3. Külső erőforrást vonnak be. Ez külföldi vendégmunkásokat jelent. Nem magyar állampolgársággal rendelkező határon túl élőket, hiszen ők eddig is megtehették volna, hogy elhelyezkednek a magyar munkaerőpiacon, hanem az EU-n kívüli területekről engedhetnének be munkaerőt.

Ez a folyamat most is zajlik, persze inkább radar alatt, nehogy a választók összekapcsolják ezt a folyamatot a 2015 óta képviselt kemény migrációellenes állásponttal. Emlékezzünk, 2015-ben még az volt a szlogen, hogy elveszik a külföldiek a munkánkat. Rosszul néz ki, hogy munkásszállókon most is nagyon sok külföldi munkaerő van, sőt külön műszakokba szervezik a vendégmunkásokat a nyelvi és kulturális problémák miatt.

Ez a folyamat csak mérsékelt sikerrel jár, és egyébként pont addig működik, amíg a magyar munkaerő nem kerül komoly érdekkonfliktusba a külföldi vendégmunkásokkal.

Ahogy látjuk, a kormány sok eszközt bevetett a munkaerőhiány enyhítésére, de ennek az eszközrendszernek vannak korlátai. A rabszolgatörvény érezhetően kényszermegoldás, mégpedig arra irányul, hogy ne a dolgozók számát növeljék, hanem a ledolgozott munkaórák számát. Azaz ahol lehet, növeljük a munkaidőt.

Valóban szükséges a munkaórák számának növelése?

Ha nincs gazdasági szerkezetváltás, akkor valljuk be, a pillanatnyi növekedés talán egyetlen lehetősége ez. De ez csak a pillanat uralását jelenti gazdasági szempontból, semmilyen tudatosság, építkezés, jövő iránt érzett felelősség nincs mögötte.

Mire kell gondolni? A túlóráztatott munkaerő a pillanatot anyagi értelemben akár meg is nyerheti, hiszen többet keres. Amennyiben korrekt módon, tehát túlórapótlékkal növelik a bérét, akkor az az illúziója keletkezik, hogy egy munkaórára visszaosztva is többet keres. Ez azonban sok esetben illúzió. A munkáltató munkaerőköltséggel számol. Úgy fogja megtervezni a bérköltséget, hogy abba beleszámolja a várható túlórát is. Arról nem is beszélve, hogy a mostani bértárgyalásokat kifejezetten bonyolulttá teszi a cafeteria rendszerének megváltoztatása is. Ezáltal ugyanis a munkavállalók egy jelentős része egyből nettó hátránnyal indul, amelyet a bértárgyalások során vagy figyelembe vesz a munkáltató, vagy nem. Ebbe a mixbe keveredik bele a túlóra kérdése, amely ezáltal még több problémát jelent majd.

A jövő iránt érzett felelősség alatt pedig azt értem, hogy a dolgozó rekreációs lehetőségét veszik el. Több ágazatban készített az elmúlt években kutatást a Policy Agenda.

Ezekben sorra az derült ki, hogy a megnövekedett munkateher egészségügyi problémákat okoz. Egyértelműen fogalmazva: az embereknek az az érzésük van, hogy belebetegszenek a munkába.

Ez pedig a munkaerő leépülését, végső soron a potenciális munkaképes korú lakosság számának csökkenését okozza. Ezért vélem úgy, hogy a kormány csak a pillanat problémáját akarja megoldani, nem foglalkozik a holnappal.

Kinek jó?

Szerintem az a kérdés ennek az egésznek a mozgatója, és ebből érthető meg, hogy valójában milyen sok mindenről szól ez a törvény, ha megkeressük, ki a végső kedvezményezett.

A pillanat kontextusához hozzátartozik még egy tényező, ez pedig a negyedik ipari forradalom. Ennek kapcsán sok mindent nem tudunk, sok minden sejtünk, de egyben biztosak lehetünk.

A munka fogalma, a munkahely fogalma, és végső soron a munkavállaló fogalma átalakul.

Ennek láttuk már jeleit, például amikor az UBER-vita lezajlott. Sem a taxis, sem az UBER gépkocsivezetője nem munkavállalóként volt jelen. Mindkettő vállalkozó, csúnyán mondva gazdasági egység volt. Nem arról szólt a vita, hogy kinek milyen joga van a táppénzhez, munkanélküli segélyhez vagy a szabadsághoz. Sőt a munkaórákat sem érintette a vita. Egyedül arról szólt, hogy egy technológiai újítás kiszoríthatja-e a konvencionális rendszereket.

Nem érdemes eltévedni, és tátott szájjal nézni ezt a harcot. Szerintem ez egy máz, amely alatt lezajlanak a valódi változások. A technológiai fejlődés kvázi kálójaként elfogadtatódik velünk, hogy csorbulnak a munkavállalói jogok.

Azért írtam az „elfogadtatódik” szót, mert nem akarok úgy fogalmazni, hogy az arctalan tőke eldönti ezt helyettünk. Nem hiszek ebben, csak azt akarom érzékeltetni, ha nincsen ellenhatás, akkor a fejlődés akár nem szándékos melléktermékeként leépülnek jogaink.

A jogok leépülése viszont azon munkáltatóknak jó, akik szintén nem látják a jövőt a negyedik ipari forradalom kapcsán, de minél rugalmasabbak akarnak lenni.

Magyarán, ha talál munkaerőt, akkor azt annyit dolgoztathassa, amennyit csak akarja, de ha nincsen rá szüksége, akkor könnyen megszabadulhasson tőle.

Ekkor lenne az államnak az a feladata, hogy azt mondja, én a védtelenek oldalára állok, és nem engedek ennek a térfoglalásnak. Kivétve, ha az állam csak a pillanatot akarja túlélni, és úgy érzi, a holnap problémáit nem neki kell megoldania. Mit eszik meg a túlóra?

A címben – talányosan fogalmazva – azt írtam, hogy a túlóra megeszi a jövőt. Bővebben szólva, ahogy a fentiekben is levezettem, ez annyit jelent, hogy a munkavállalói jogok feladása – köztük a rabszolgatörvény – csak arra jó, hogy a pillanatnyi problémákat átmenetileg gazdaságilag kezelgessük.

A negyedik ipari forradalom – véleményem szerint – arra ad lehetőséget egy olyan félperifériális kapitalista országnak, mint Magyarország, hogy gazdasági modellt váltson. A robotizáció és a digitalizáció annak lesz sikeres, aki erre a helyzetre megfelelő munkaerővel tud reagálni. Tévedés, ha azt hisszük, hogy ez a megfelelő munkaerő jogaitól megfosztott, agyondolgoztatott és kiszolgáltatott munkaerő lesz. Ez ugyanis éppen a kreativitást öli meg.

A kormány Digitális Jólét Programja szerint 2,5-3 millió munkavállaló hiányzik, akinek digitális alapkompetenciával kellene rendelkeznie. Erre a problémára kellene koncentrálni, és a munkáltatók felelősségét ebben kellene megteremteni. Persze könnyen lehet mondani, hogy egy munkáltató miért vállaljon felelősséget olyan kérdésekért, amelyek saját ágazatát nem érintik. Ő a pillanatot akarja uralni, és a mostani gépsort szeretné működtetni. Vélekedése szerint, ha ehhez külföldi munkaerő kell, akkor azt biztosítsák neki, ha az nem megy, akkor engedjék túlóráztatni.

Ez a „balatoni lángosozó” gondolkodásmód. És vitathatatlan, hogy vannak olyan ágazatok, ahol ez a gondolkodás közgazdaságilag a racionális. Látja a fejlődési korlátokat, és ő most akarja realizálni a hasznot.

A béremelések éppen ezeket a foglalkoztatókat veti ki a gazdaságból, és ha van megfelelően képzett munkaerő, akkor magasabb színvonalon, magasabb termelékenységi szinttel rendelkező cégek teremnek helyettük. Nekik már lesz jövőképük, és érteniük kell a minőségi, és elégedett munkaerő megteremtésében rejlő kihívásokat.

A képzett munkaerő főként oktatás kérdése. De van még egy eleme a kirakósnak, amelynek stabilan a helyén kell lennie, ez pedig a kollektív érdekvédelem kérdése. Erős szakszervezet nélkül állami szabályozás lesz csak. Ez pedig sajnos egyoldalú, mégpedig a gazdasági érdek irányából.

A robotizáció okozta változás féke és ellensúlya a szakszervezeti mozgalom. Egyedül a magukat megszervező munkavállalók képesek kivívni jogaikat, és megakadályozni Európa-szerte a túlóratörvények terjedését. Legyen egyértelmű, ez csak egy lépés, és nem is a legfájdalmasabb. Gazdasági kényszerekre hivatkozva ennél sokkal keményebben lehet szűkíteni a kollektív és az egyéni munkavállalói jogokat.

Nagyon leegyszerűsítve a mostani magyar események – csak a szakszervezeteket érintő részére gondolok, és nem keverném bele az ellenzéki pártok mozgásait – fekete-fehér módon nézhetők. Amennyiben a törvény működni fog, azaz használni fogják az ebben rejlő lehetőségeket a munkáltatók, akkor ezzel a dolgozói társadalom veszített egyet, és virtuálisan csorbítja saját kollektív védelmét. (A dolgozó egyéni védelem csak illúzió, amire szeretünk ugyan hivatkozni, de amit nem lehet hatékonyan alkalmazni.)

Nem véletlen a magyar szakszervezetek iránti kiemelt nemzetközi figyelem. Ez a törvény Magyarországon a negyedik ipari forradalomra készülő tőke keltetője. Amennyiben a prototípus működésbe lép, akkor más országok jogalkotói – szerintem téves gazdasági helyzetértékelésük miatt – versenyképességi hátrányra hivatkozva be fogják vezetni.

Meg lehet-e akadályozni, és a negyedik ipari forradalom egyik munkavállalói jogokat érintő harcát megnyerni? Ez a dolgozókon múlik. Nem akarom teljesen felmenteni a szakszervezeti vezetőket, de ők végső soron közvetítőszerepet töltenek be. Amennyiben a magyar munkavállaló úgy érzi, ez nem róla szól, nem az ő harca, akkor nem fog megmozdulni, illúzió minden sztrájk. Ezen az sem változtathat, ha megint sokan kiabálják a Kossuth téren, hogy általános sztrájkot.

Forrás: Új Egyenlőség

Kapcsolódó cikkek

Nagy tüntetés lesz a "rabszolgatörvény" miatt

2018. november 28. 07:59
Demonstrációt hirdetett a Magyar Szakszervezeti Szövetség december 8-ra – nyilatkozta a szervezet elnöke az ATV Híradójának.

Túlóratörvény: érvényes volt az országgyűlési szavazás az Alkotmánybíróság szerint

2019. április 10. 08:03
Ez az első körös döntés, az AB itt az elfogadás körülményeit vizsgálta. Az a testület szerint jogszerű volt, így alapból nem érvénytelen a túlóratörvény. Cserébe kioktatták az ellenzéket.